Abban a pillanatban eltűnt az a kis szánalom, amit kezdtem érezni.
A második napon elkezdődött a „nemzetközi dokumentumfilmünk” következő fejezete.
De aznap délután Elena felfedezett valamit, ami nem is volt része a tervünknek.
Alejandro felvett egy beszélgetést Mauricio és az anyja között a szünetben.
És amikor meghallottam, abbahagytam a mosolygást.
Mert rájöttem, hogy a háromszáz üveg nem az egyetlen üzlet volt, amit anyósom a hátam mögött próbált összekuszálni.
Az igazság hamarosan kiderült…
3. RÉSZ
A beszélgetés kevesebb mint egy percig tartott.
Alejandro bekapcsolva hagyta a mikrofont az asztal közelében, miközben kicserélte a kamera elemét. Doña Teresa és Mauricio azt hitték, senki sem figyel rájuk.
Először a férjem hangja hallatszott:
„Anya, ezek után soha többé ne keverd bele Marianát anélkül, hogy megkérdeznéd.” Nagyon dühös lett.
Az anyósom így válaszolt:
– Elmegy. Különben is, ha ez működik, jövőre ötszázat fogadunk el.
-Ötszáz?
– Persze. Láttad, mennyit fizetnek az emberek. És Mariana receptjeivel még jobbak lesznek. Emelhetjük az árat.
Éreztem, hogy megkeményedik az állam.
Aztán Mauricio halkan felnevetett.
– De nem hiszem, hogy újra elfogadnám.
– Nos, akkor mondd meg neki, hogy szükségünk van a pénzre.
Csend lett.
Aztán a férjem mondott valamit, ami sokkal jobban megbántott, mint amire számítottam.
– Igen… végül mindig segít.
Alejandro telefonját bámultam.
Hirtelen megértettem, hogy Mauricio sosem gondolta, hogy ez igazságtalan lenne.
Nem csupán az anyjával való vitatkozás elől menekült.
Arra számított, hogy engedek.
Mert az ő szemszögéből nézve biztosan ezt kellene tennie egy feleségnek.
Megoldás.
Munka.
Hogy a családod ne kerüljön szégyenbe.
Elena rám nézett.
– Mindent abba akarsz hagyni?
Mély lélegzetet vettem.
-Nem.
– Biztos vagy benne?
—Jobban, mint valaha.
Ha az anyósom azt gondolta, hogy a következő évben ismét ötszáz üveget tud eladni a munkámból, akkor olyan leckét kellett megtanulnia, amire sokáig emlékezni fog.
És a férjem is.
Így folytatódott a második nap.
Alejandro bekapcsolta a kamerát.
– Doña Teresa, ma több energiára van szükségünk.
Anyósom visszarántotta.
– Több energia? Tegnap este még megfordulni sem tudtam az ágyban.
Elena elmosolyodott.
– Ez a színfalak mögött történik. A kamerák előtt a hagyomány öröme.
Doña Teresa azonnal felállt.
– Persze. Teljesen jól vagyok.
Mauricio egy dobozzal a kezében jelent meg.
– Anya, öt perccel ezelőtt azt mondtad, hogy meghalsz.
– Fogd be a szád, és hozd a chilit!
A kamera feléjük fordult.
Doña Teresa hangnemet váltott.
– És ahogy láthatjátok, a családi főzés boldogsággal tölt el minket.
Be kellett fognom a számat a jegyzetfüzettel.
Délben Mauricio majdnem egy percig keresgélt a kezében tartott merőkanalat.
Anyósom egy doboz fedőt kért, miközben három teli csomag mellett ült.
Később azon vitatkoztak, hogy ki tüntetett el egy edényt, amíg rá nem jöttek, hogy az pont előttük van, tele paradicsommal.
Alejandro semmit sem bocsátott meg.
– Mauricio, kell még egy adag üveggel.
-Más?
– Az előzőből hiányzott a mozgás.
A férjem összeszorította a fogát, felvett két dobozt, és újra elindult.
– Kiváló. Ismét.
-Újra?
—Szerkesztéshez.
Doña Teresa leszidta:
–Ezúttal csináld jól. Sokan fognak minket látni.
Egy órával később ő volt az, aki megpróbált elrejteni egy üveget, mert a teteje meggörbült.
Alejandro közeledett.
– Nem, nem. Ez érdekes. Megmutatja, hogyan javít ki egy szakértő egy hibát.
– Csináljunk egy másikat.
– Nem. A közönség szereti a profizmust.
Öt percig küzdött anyósom azzal a fedővel, miközben próbált mosolyt erőltetni az arcára.
– Ez az átkozott izé…
A kamerába nézett.
– Levágták ezt.
-Igen.
– És ott is, ahol Mauricióra kiabáltam.
– Akkor sok szerkesztésre lesz szükségünk – válaszolta Alejandro.
Elenának arrébb kellett mennie, hogy ne lássák nevetni.
Délután egy kicsit sajnáltam őket, amikor ilyen fáradtnak láttam őket.
Felkeltem és fogtam egy kést.
–Segítek a cukkinivel.
Doña Teresa azonnal reagált.
–Mariana! Mit csinálsz, amikor belépsz a festménybe?
-Segítség.
– De Alex azt mondta, hogy én vagyok a főszereplő.
Sándor ünnepélyesen bólintott.
-Helyes. Cámara ama Doña Teresa.
Anyósom azonnal visszanyerte az erejét.
– Látod? Jobb lenne, ha leülnél, és leírnád a receptet.
Visszaültem a székembe.
Attól a pillanattól kezdve úgy döntöttem, hogy mélyen tiszteletben tartom a projekt művészi igényeit.
A második nap újabb száztíz üveggel zárult.
Kilencvenen maradtak.
Mauricio úgy járt, mintha harminc évet öregedett volna.
Doña Teresa már nem kérdezte, hogyan nő a haja.
A harmadik napon alig beszéltek.
—Tapas.
-Ott.
– Azokat nem.
– Ők az egyetlenek.
– Ó, Mauricio…
Délben Alejandro kért egy képet, ahol anya és fia mosolyogva rendezgették az üvegeket.
Doña Teresa teljes gyűlölettel nézett rá.
-Mosoly?
– Igen. Családi öröm.
A fiához fordult.
– Mauricio, mosolyog.
-Nem lehet.
– Nos, csak tégy úgy, mintha meg tudnád csinálni.
Egymás mellett álltak.
Mosolyogtak.
Úgy tűnt, két emberről van szó, akiket akaratuk ellenére fogva tart egy cukkini-kereskedelemmel foglalkozó szervezet.
Végül, ahogy leszállt az este, bezárták az utolsó üveget is.
Alejandro felemelte mindkét kezét.
-Háromszáz!
Mauricio közvetlenül a padlón ült.
Doña Teresa hagyta, hogy a fűbe essen.
Nem széken.
A fűben.
Kinyitotta a karját és becsukta a szemét.
– Már fel van véve?
