Attól kezdve, valahányszor valaki családi programot javasolt, Mauricio feltett egy olyan kérdést, ami korábban soha nem jutott eszébe:
– Minden érintett egyetért ezzel?
Egyszerű kérdésnek tűnik.
Néhány családban azonban ez szinte forradalmi.
Egy év telt el.
Megint elérkezett a szeptember.
A piacok ismét megteltek paradicsommal, uborkával, chilivel és cukkinivel.
Egyik reggel felhívtam az anyósomat.
– Doña Teresa, arra gondoltam, hogy készítek pár üveg chilit és salsát. Mit szólnál, ha folytatnánk a családi hagyományt?
Több másodpercnyi csend következett.
Aztán hallottam:
– Mariana, eszedbe ne jusson megemlíteni azokat az átkozott konzerveket.
És letette a telefont.
Mauricióval még könnyebb volt.
Most már csak annyit tudok mondani:
– Azt hiszem, a hétvégén sterilizálok néhány üveget…
És azonnal eszébe jut valami nagyon sürgős dolog.
Hogy át kell nézni az autót.
Hogy elfelejtett venni valamit.
Meg kell látogatnia egy barátját.
Bármi jobbnak tűnik, mint újra egy uborka-hegygel szembenézni.
Szóval igen.
A családi hagyomány fennmaradt.
Minden évben nyugodtan elkészítem a húsz üvegemet.
A másik kétszáznyolcvanat sokkal praktikusabb módon őrzik meg:
Férjem és anyósom emlékére.
És valahányszor Doña Teresa elkezdi mondani, hogy ebben a családban „a nők mindig is így csinálták a dolgokat”, Mauricióval egymásra nézünk.
Senkinek sem kell válaszolnia.
Mindketten emlékszünk arra a három napra, a kamerákra, a dobozokra, a görbe fedelekre és a háromszáz befőttesüvegre, amelyek sorakoztak az udvaron.
Mert vannak, akik csak azután értik meg, milyen nehéz egy kötelezettség, miután a saját kezükben cipelték.
És azóta, nálam minden családi hagyománynak van egy szabálya, ami sokkal fontosabb, mint Doña Teresa összes receptje:
Senki sem ajánl fel munkát másoknak anélkül, hogy előbb megkérdezné őket.
