Aztán így válaszolt:

– Asszonyom, nem találok semmilyen fájlt ezzel az információval.

Azt hittem, hiba van.

– Kérlek, ellenőrizd újra. Múlt hónapban többször is járt nála. Vannak onkológiai és kardiológiai eredményeim.

Csend.

A recepciós ismét keresett.

– Nem. Azt a beteget még soha nem kezelték itt.

Borzongást éreztem.

A leveleket néztem, amik szétterültek az ágyamon.

– Vannak nálam dokumentumok a klinika logójával és az orvosok nevével.

Én diktáltam neki a neveket.

A válasz teljesen lefagyasztott.

– Azok az orvosok nem itt dolgoznak.

Letettem a telefont.

Néhány percig mozdulatlanul álltam.

Aztán eltettem a mappát, és egyenesen a klinikára hajtottam.

Egy adminisztrátor átnézte a dokumentumokat.

Összehasonlította a logókat.

A bélyegek.

Az aláírások.

Végül teljes komolysággal nézett rám.

– Asszonyom, ez nem igaz.

-Hamis?

– Teljesen egyetértek. Még a pecsétnek is más a mérete, mint amelyiket mi használunk.

Hányingerem lett.

Remegve hagytam el az épületet.

Az első reakcióm az volt, hogy felhívom Diegót.

De valami megállított.

Írtam neki:

„Hol vagy?”

Azonnal válaszolt.

„Az irodában. Megbeszélés a vezetőséggel. Nagyon későn indulok.”

Majdnem hat óra volt.

Nem mondtam neki semmit.

Ehelyett Teresához hajtottam.

Látnom kellett őt.

Amikor megérkeztem, égett a villany a konyhában.

Felmentem az emeletre.

És azt vettem észre, hogy az ajtó résnyire nyitva van.

Aztán hallottam egy hangot.

Diegoé.

A férjem, aki állítólag egy megbeszélésen volt.

Aztán hallgattam Karlát, a húgát.

– Nagyobb nyomást kellene gyakorolnod rá – mondta. – Amíg azok a bérlők még ott vannak, Marianának van ideje meggondolni magát.

Lefagytam.

Diego így válaszolt:

Minden kézben van.

Egy kicsit közelebb léptem.

– Először adjuk el a lakásunkat. Aztán az övéit. Mariana pénze arra a számlára kerül, amelyről a vásárlást végeztük, és még aznap lebonyolítjuk a házvásárlást.

Terézia megszólalt.

A hangja nem tűnt gyengének.

Még csak beteg sem.

Teljesen egészségesnek hangzott.

– És biztos vagy benne, hogy a ház az én nevemen lesz?

– Igen, anya.

Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.

Diego folytatta:

– Mariana úgy hiszi, hogy az ingatlan mindkettőjüké lesz. De a te neved lesz a tulajdoni lapon. Amint mindent aláírtunk, kitaláljuk, hogyan szerezhetjük meg.

Karla hangosan felnevetett.

– Az erkélyes hálószobát akarom.

– Külön – felelte Diego.

Mindhárman nevettek.

Be kellett fognom a számat.

Aztán Karla megkérdezte:

– És akkor mit csinálsz Marianával?

Néhány másodpercnyi csend következett.

Diego szárazon felnevetett.

– Elválok.

Úgy éreztem, mintha valami eltört volna bennem.

„Elegem van belőle” – folytatta. „Mindig kimerült, már nem törődik a külsejével… és miután megvan a ház, miért tűrnénk tovább?”

Karla ismét nevetett.

– És mi a helyzet Zsófiával, barátnőmmel?

– Majd meglátjuk. Gyönyörűen néz ki. Új ház, új élet.

Terézia azt mondta:

– Először is, biztosítsuk a pénzt. Aztán azt csinálsz, amit akarsz.

Többet nem hallottam.

Szinte anélkül mentem le a lépcsőn, hogy éreztem volna a lábaimat.

Az autóban addig sírtam, amíg meg nem fájt a fejem.

Nem csak a pénzről volt szó.

Megértette, hogy Diego minden egyes könnycseppje színjáték volt.

Teresa minden egyes feltételezett fájdalma.

Minden egyes gyógyszer.

Minden látogatás.

Minden alkalommal feláldoztam a pihenést, a munkát vagy a pénzt.

Mindez egy terv része volt.

Amikor hazaértem, bezárkóztam a fürdőszobába.

Megnéztem magam a tükörben.

És most először megértettem valamit.

Azt várták, hogy egy összetört nőt találnak.

Ehelyett olyannal találkoztak, akinek érzelmileg már nem volt mit veszítenie.

Másnap felvettem a kapcsolatot egy ügyvéddel, akit egy kollégám ajánlott.

Laura Mendozának hívták.

Abszolút mindent elmondtam neki.

Átnézte a dokumentumok másolatait.

„Ne szállj szembe senkivel” – mondta nekem. „Mosolyogj. Viselkedj normálisan. Hadd higgyék, hogy a tervük még mindig működik.”

Három napig pontosan ezt csináltam.

Diego izgatottan tért vissza.

– Már van vevőnk a Narvarte-lakásra… bocsánat, a mi lakásunkra – mondta, miközben ellenőrizte a számokat.

Örömöt színleltem.

Eközben Laura mindent dokumentált.

A klinika írásban kijelentette, hogy ezek a vizsgálatok nem tartoznak az intézményéhez.

A bérlőim üzeneteket küldtek nekem, amelyekben Diego nyomást gyakorolt ​​rájuk, hogy kiköltözzenek.

Olyan beszélgetéseket folytattam, amelyek során megszállottan ragaszkodott hozzá, hogy a pénzemet egy általa felügyelt számlára utalja be.

És aztán elérkezett a péntek.

„Holnap aláírjuk” – jelentette be nekem Diego. „Ez lesz az új életünk kezdete.”

Mosolyogtam.

-Igen.

Amit nem tudott, az az volt, hogy addigra már megindítottam a válópert, visszavontam az örökölt lakásommal kapcsolatos összes engedélyt, és az ügyvédem feljelentést készített hamis orvosi dokumentumok felhasználása miatt csalási kísérlet céljából.

De valami még mindig hiányzott.

Szüksége volt arra, hogy Diego továbbra is higgyen a győzelmében.

Mert másnap nem csak a vevőkkel akartunk találkozni.

Az is megjelenik, aki pontosan be tudja bizonyítani, milyen messzire ment a megtévesztése.

És amikor kinyílt a szoba ajtaja, Diego elmosolyodott, abban a hitben, hogy végre ő lesz a pénzem tulajdonosa… anélkül, hogy elképzelte volna, ki lépett be az előbb.

3. RÉSZ

Szombat reggel tíz órakor érkeztünk az ingatlanirodába.

Diego frissen vasalt fehér inget viselt, és olyan parfümöt használt, amit csak különleges alkalmakkor használt.

Az egész út alatt meg sem szűnt beszélni.

–Majd meglátod, Mariana. Néhány hónap múlva már nevetni fogunk ezen a sok stresszen.