Kinéztem az ablakon.

-Biztonságos.

– Anyukám élete végéig hálás lesz ezért.

Majdnem felnevettem.

De visszatartottam magam.

Megtanulta, hogy a csend sokkal erősebb lehet, mint egy vita.

Amikor beléptünk a tárgyalóba, olyasmit találtam, amire nem számítottam.

Nem csak vevők érdeklődtek a házastársi lakásunk iránt.

Egy ötvenes éveiben járó férfi is ült, akit egy tanácsadó kísért.

Az ingatlanügynök elmosolyodott.

– Jó híreink vannak. Mr. Ramirez érdeklődik a Történelmi Központi Osztály iránt.

Diegóra néztem.

Boldognak tűnt.

Túl boldog.

„De a bérlőim még nem mentek el?” – kérdeztem.

– Nem számít – felelte a vevő. – Tökéletesen ismerem a környéket. Ha a papírok rendben vannak, akkor készen állok az üzlet megkötésére.

Az ügynök több dokumentumot tett az asztalra.

– Mindkét műtétet el tudnánk végezni ma.

Akkor értettem meg Diego sürgetését.

Talált egy vevőt, aki hajlandó volt kihagyni a látogatásokat.

Ha aláírom, a nagymamám örökségéből származó pénz még aznap eltűnhet.

Féltem.

De csak néhány másodpercig tartott.

Mert rezegni kezdett a telefonom a táskámban.

Laurától volt az üzenet.

„Itt vagyok.”

Az ügynök kinyitotta a mappát.

– Kezdjük a központi osztállyal.

Diego felém hajolt.

– Itt írd alá, drágám.

Szeretet.

Miután meghallotta, hogy az utcán akar hagyni, még mindig volt képe szerelmének szólítani.

Felvettem a tollat.

Mosolygott.

És visszatettem az asztalra.

– Nem fogom aláírni.

Diego pislogott.

-Hogy?

– Hogy nem fogom eladni a lakásomat.

Az ügynök felemelte a fejét.

– Asszonyom, gyakorlatilag mindennel készen állunk.

– Sajnálom. Én vagyok a tulajdonos, és úgy döntöttem, hogy nem adom el.

Diego arca megváltozott.

– Mariana, ne kezdd el!

– Én nem kezdek semmit.

– Beteg az anyukám!

-Nem.

Ez a szó elhallgattatta.

– Az anyukád nem beteg.

Az arca elvesztette a színét.

Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó.

Laura egy másik ügyvéd kíséretében lépett be.

Egy fekete mappát cipelt.

-Jó reggelt.

Diego felkelt.

-Ki maga?

—Laura Mendoza, Mariana jogi képviselője.

Most először láttam valódi félelmet a férjem szemében.

Mély lélegzetet vettem.

– Diego, tegnap beadtam a válókeresetet.

– Mit mondasz?

– Azt is írásban közöltem az ingatlanügynökséggel, hogy semmilyen tranzakciót nem engedélyezek az örökölt lakásommal kapcsolatban. Ami pedig a közösen vásárolt lakást illeti, minden eladáshoz az én beleegyezésem szükséges. Nekik nincs ilyen.

A Történelmi Központ vásárlója lassan becsukta a mappáját.

A házunk vevői kényelmetlenül kezdtek egymásra nézni.

Diego elvörösödött.

– Mariana, műsort adsz elő.

– A sorozat hónapokkal ezelőtt kezdődött. Most fedeztem fel a forgatókönyvet.

Laura letette az állítólagos orvosi jelentések másolatát az asztalra.

– Felismeri ezeket a dokumentumokat?

Diego nem válaszolt.

– Ezek anyám dolgozószobái.

– Nem – mondtam. – Hamisítványok.

A csend teljes volt.

Elmagyaráztam az ingatlanügynöknek, hogy személyesen mentem el a klinikára.

Hogy Teresa soha nem volt beteg.

Hogy a felelősnek vélt orvosok nem is ott dolgoztak.

Hogy a pecsétek hamisak voltak.

Az igazgató Diegóra nézett.

– Igaz ez?

-Persze, hogy nem.

– Tökéletes – felelte Laura. – Akkor nem lesz gondja elmagyarázni a hatóságoknak.

Abban a pillanatban az ajtó újra kinyílt.

Karla volt az.

Izgatottan lépett be, pontosan azt a szerepet játszotta, amit három nappal korábban hallottam.

– Diego! Mariana! Anyukám nagyon beteg!

Furcsa keverékét éreztem az undornak és az elégedettségnek.

Karla a mellkasára tette a kezét.

–Nehézségei vannak a légzéssel. Mariana, menjünk. Be kell vinned a sürgősségire. Diego maradhat, és befejezheti az aláírásokat.

Pontosan ez volt a terv.

Hozzatok ki az ingatlanügynökségtől!

Hagyd Diegora a folyamat irányítását.

Csakhogy akkor még nem tudták, hogy aláírásra már nincs lehetőség.

– Nem megyek – feleltem.

Karla mozdulatlan maradt.

–Hogy érted azt, hogy nem? Az anyám meghalhat!

– Akkor hívj mentőt.

-De…

– Az orvosi vészhelyzeteket az orvosok kezelik, Karla. Nem úgy, hogy kirángatják a tulajdonost egy szobából, ahol megpróbálják eladni a lakását.

Az arca megváltozott.

Diego kétségbeesetten nézett rá, és próbálta figyelmeztetni, hogy fogja be a száját.

Túl késő.

Csörögni kezdett a mobilom.

Teréz volt az.

Letettem az asztalra, és kihangosítva vettem fel.

-Jól?

Azonnal megjelent az a gyenge hang, amelyiktől hetek óta bűntudatom volt.

– Marianita… lányom… Nagyon rosszul érzem magam. Azt hiszem, most tényleg a szívem a baj. Kérlek, gyere.

Diegóra néztem.

Aztán Karlához.

– Milyen furcsa, Teresa.

Csend.

– Mi… micsoda dolog?

– Hogy három nappal ezelőtt még tökéletesen dolgozott a szíved, miközben azt választottad, melyik hálószobát szeretnéd abban a házban, amit a pénzemből terveznek megvenni.

Senki sem lélegzett.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Azt is hallottam tőled, hogy ha mindent megtudnék, mielőtt a tulajdonjog a te nevedre íródott volna, „elveszítenék az üzletet”.

A hang abbahagyta a betegeskedést.

– Marianna…

– És hallottam a fiadtól, hogy miután elvette a vagyonomat, el fog válni tőlem, és semmivel sem hagy majd.

Diego a tenyerével az asztalra csapott.

– Elég volt ebből!

Az ingatlanigazgató felállt.

– Uram, nyugodjon meg.

Teresa még mindig online volt.

Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Végül a hangja teljesen másképp csengett.

Zihálás nélkül.

Gyengeség nélkül.

– Meg tudjuk magyarázni.

Az én istenem nevetett.

Nem azért, mert vicces volt.