1. RÉSZ
Rosalia Acosta esküvőjének napján az apja 50 dollárt kapott a lány szeme láttára, kétszer is megszámolta az érméket, majd azt mondta neki, hogy hagyja abba a sírást, mert attól a pillanattól kezdve ez egy másik férfi problémája.

Santa Lucía de los Pinos, egy Chihuahua hideg erdeiben elveszett kis falucska, hetek óta hófödte. Az Acosta-házban szinte semmi sem maradt: a bank visszavette az öszvéreket, a fűszeres már nem adott hitelt a kukoricára, Rosalía bátyja, Mauricio pedig mindent elveszett, még anyja óráját is, miközben a bevételt szerencsejátékkal eljátszotta.

Silvestre Acosta az eladást „megállapodásnak” nevezte. A 24 éves Rosalíának Gedeón Robleshez, a hegyektől északra fekvő legnagyobb ranch tulajdonosához kellett volna feleségül mennie.

– Hálásnak kellene lenned – mondta neki Mauricio, mezcalszagú lehelettel. – Roblesnek van szarvasmarhája, földje és pénze.

– És van egy húgod, bár úgy tűnik, elfelejtetted.

Mauricio vállat vont.

– Jobb, ha elad téged, mielőtt mindannyiunkat kirúgnak.

Rosalía nem nézett rá újra.

Felvette anyja elefántcsont ruháját, befoltozta a mandzsettáját, és lement a nappaliba. Gideon már várta az ajtóban. 38 éves volt, széles vállú, a kezei kérgesek voltak a munkától, és egy halvány sebhely volt a jobb füle mögött. Gyerekkora óta szinte süket volt. A faluban „süket farmernek” hívták, és egyesek azt állították, hogy a hallgatása az őrület jele.

Rosalía ismert egy másikfajta őrületet: azt, amelyik kiabálásból, ivásból, bútorok dörömböléséből és ételre szánt pénz költéséből állt. Gedeón nem alkoholszagot érzett. Bőr-, fenyő- és tölgyfafüst szagát árasztotta.

A szertartás rövid volt. Amikor a pap arra utasította, hogy csókolja meg a menyasszonyt, Gideon alig érintette meg az arcát. Aztán átnyújtott neki egy összehajtott papírdarabot.

Rosalía ezt olvasta fel: „Sajnálom, hogy így történt.”

Meglepetten felnézett.

A Robles-ranchra vezető közel háromórás autóút alatt alig váltottak egy szót sem. Gideon gyenge havazásban hajtott a szekérrel. Rosalia egy sötét, elhanyagolt és barátságtalan házra számított. Ehelyett felsöpört padlóval, felhalmozott tűzifával, frissen sült kenyérrel és egy tiszta ágyneművel megrakott szobával találkozott.

Gideon elővett egy jegyzetfüzetet.

Ezt fogod olvasni: „A szoba a tiéd. Én a kandalló mellett fogok aludni.”

Rosalía franciaúl el a homlokát ráncolva.

—Nincsenek, meg kell tenned.

Nem reagált. Aztán a nő fogta a ceruzát, és ugyanazt írta le.

Gideon elolvasta és így válaszolt: „Nem ismersz engem.”

Azt írta alá: „Te sem ismersz engem.”

Először is, hangosan.

A következő napok furcsán csendesek voltak. Gideon már pirkadat előtt kiment ellenőrizni a kerítéseket és az állatállományt. Rosalia főzött, ruhákat foltozott és rendbe tette a házat. Jegyzetfüzetben, gesztusokkal és pillantásokkal kommunikáltak. Még nem volt köztük szeretet, de fenyegetés sem.

A negyedik napon Rosalía rozsdaszínű foltot vett észre Gedeón párnáján. Az ötödik napon látta, hogy Gedeón gyakran megérinti a jobb fülét. A hatodik napon Gedeón elejtett egy csészét, amikor egy hirtelen fájdalom arra kényszerítette, hogy az asztalra támaszkodjon.

Rosalía ezt írta: „Mióta történik ez veled?”

Gideonnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„Gyerekkoromtól fogva.”

– Megvizsgálta Önt orvos?

“Sok.”

„És mit mondtak?”

„Hogy a lóról való esés tönkretette a hallásomat. Hogy nem volt mit tenni.”

Rosalía felnézett. Volt valami Gedeón arckifejezésében, ami nem illett ezekhez a szavakhoz.

Azt írta: „Hittél nekik?”

Gideon megragadta a ceruzát.

“Nem.”

A nyolcadik estén, miközben babot és szárított húst ettek, Gideon kezéből kiesett a villája. A széke hátracsúszott. Kétrét görnyedt, és a fejét a kezébe fogta.

Rosalía az olajlámpásért rohant.

– Gideon, nézz rám!

Felemelte az arcát, sápadtan és verejtékben úszva.

A jobb füle vörös és duzzadt volt. Rosalía óvatosan közelebb vitte a fényt.

Aztán meglátta.

A cső mélyén valami fekete, nedves és vékony volt.

És megmozdult.

Rosalía gyomra összeszorult, de nem hátrált meg. Vizet forralt, alkohollal megtisztított néhány varrócsipeszeket, és egy porcelántálat tett az asztalra.

Gideon megragadta a csuklóját.

A jegyzetfüzetbe egyetlen szót írt: „Veszélyes”.

Rosalía felvette a ceruzát.

„Veszélyesebb, ha marad. Bízol bennem?”

Gideon néhány másodpercig figyelte.

Aztán bólintott.

Rosalía remegő kézzel helyezte be a csipeszt. Valami szilárdat érzett. Egyszer meghúzta. Semmi. Igazított a szorításán, és újra meghúzta.

Hirtelen ez megadta magát.

Egy hosszú, hajlékony, fekete szál állt ki a füléből, és a tálba esett.

Rosalía kifújta a levegőt.

Gideon az arcába meredt, nem hallotta a porcelánon kopogó apró kopogást.

Aztán mindketten lenéztek.

A dolgok rosszabbra fordultak.

Egyszer.

Aztán egy másik.

Gideon pedig ahelyett, hogy meglepődött volna, elsápadt, mintha felismert volna valamit, amire 27 éve várt, hogy újra lássa.

2. RÉSZ
Rosalia aznap éjjel nem aludt. Letakarta a tálat egy tányérral, és eltette a tűzhelytől. Gideon ott ült, és a lángokba bámult. A fájdalom enyhült, de a hallgatása egyre súlyosabb lett.

Hajnalban Rosalía feltárta a tálat. A lény már nem mozdult. Úgy nézett ki, mint egy vékony, fekete gyökér, amely néhol szinte áttetsző volt.

Rosalía Gedeón felé tolta a jegyzetfüzetet.

„Láttál már egyet?”

Túl sokáig várt a válasszal.

“Igen.”

“Amikor?”

„Amikor 11 éves voltam.”

Rosalía hidegrázást érzett.

Gideon felállt, kinyitott egy ládát a lépcső alatt, és kivett belőle egy halom papírt: recepteket, leveleket, orvosi jelentéseket és újságkivágásokat Chihuahuából. Mindent gondosan elrakott.