Elküldték, hogy bocsánatot kérjen apja adósságaiért, de a herceg úgy döntött, hogy inkább feleségül veszi.
1817 novemberében, amikor Új-Hispánia még élt a lázadásokról, az ősi vagyonokról és a vezetéknevüket erődítményként védő családokról szóló pletykák közepette, Leonor Valdés belépett az Alarcón-palotába, meggyőződéssel arról, hogy életének következő 30 évét feláldozza apja bűneiért.
Azt viszont nem gondolta volna, hogy eljegyzi magát azzal a férfival, akitől a legjobban félt.
Az eső sötét sárfolyosókká változtatta Mexikóváros utcáit.
Leonor egy kék gyapjúruhát viselt, ami az anyjáé volt. A ruha alja nedves volt, a kesztyűin pedig gondosan elrejtett foltok voltak.
Aki öt évvel korábban látta volna, senki sem ismerte volna fel benne Don Arturo Valdés, egy virágzó querétarói hacienda korábbi tulajdonosának lányát.
Az apja szinte mindent elveszett a szerencsejátékban.
Először a lovak.
Aztán az elhunyt felesége ékszerei.
Aztán a birtok egy része.
Végül, három nappal ezelőtt olyan pénzben fogadtam, amim nem volt.
Tizenkétezer peso.
A váltók tulajdonosa Don Gabriel de Alarcón volt, San Jerónimo grófja, aki haciendák, ezüstbányák és Guanajuatótól Puebláig terjedő birtokok tulajdonosa volt.
Leonort az irodájába vezették.
Azt vártam, hogy egy arrogáns arisztokratát találok majd, amint bort iszik a tűz előtt.
Egy 33 éves férfit talált, aki egy hegynyi könyvelési könyv fölé görnyedt.
Fekete haja volt, az inge nyakánál kissé nyitott volt, az ujjain pedig tintafolt volt.
Még a fejét sem emelte fel, amikor a lány belépett.
– Ha a San Miguel-i birtok költségeivel kapcsolatban jönnek, mondd meg nekik, hogy nem engedélyezek újabb birtokot, amíg meg nem magyarázzák, hová tűnt 300 vékányi kukorica.
– Semmit sem tudok a kukoricájáról, uram.
A toll megállt.
Gábriel felnézett.
—Leonor Valdés.
—Gróf úr.
– Gondolom, apád bujkál.
– A szobájában. Egy üveggel.
Irónia árnyéka jelent meg a férfi szemében.
– Ez inkább rá hasonlít.
Leonor az asztalhoz lépett.
– Azért jöttem, hogy az adósságról beszéljek.
—Tizenkétezer peso.
-Tudom.
Több dokumentumot is elővett.
– A Querétaro birtokot jelzálog terheli, de továbbra is a miénk 18 hektár diófa és egy kis birtok a San Juan del Ríóba vezető út mentén. Mindkettő átruházható önre.
Gábriel lapozgatta a papírokat.
– Még a felét sem fedezik.
– Van egy könyvtárunk is.
– Nem gyűjtök régi könyveket.
-Akkor a többit én fizetem.
Gábriel ránézett.
-Mint?
-Dolgozó.
Leonor egész éjjel végezte a számításokat.
– Tudok nevelőnőként dolgozni. Értek franciául, számolni, történelmet és zenét. Ha háromhavonta 100 pesót fizetek…
Gábriel felvonta a szemöldökét.
– Több mint 20 évig tartana.
– Akkor több mint 20 évig pontos adósa lesz.
Hosszú csend következett.
Gábriel a fiatal nőt tanulmányozta.
Nem voltak könnyek.
Nem voltak könyörgések.
Csak kimerültség és kétségbeesett logika.
-Nem.
Leonor úgy érezte, összeszorul a szíve.
-Uram…
– Nem akarom a diófáidat. Nem akarom a könyvtáradat. És nem fogom fél életemet neked fizetni egy olyan adósságért, amit nem is halmoztál fel.
– Akkor apám börtönbe kerül.
-Valószínűleg.
Leonor szorongatta a dokumentumokat.
Gábriel felkelt.
– Azonban van egy másik javaslatom is.
Óvatosan nézett rá.
– Mit akarsz?
A gróf az ablakhoz lépett.
– 33 éves vagyok. Öt farmot, két bányát, számos raktárat vezetek, és annyi kereskedelmi perem van, hogy bármelyik férfit megöregedhetnék 40 éves kora előtt.
– Nem értem, mi köze nekem ehhez.
– Szükségem van egy feleségre.
Leonor azt hitte, félrehallott.
Gábriel folytatta:
– A családom ragaszkodik hozzá, hogy biztosítsam az öröklést. A nagynéném három éve bemutat olyan fiatal hölgyeknek, akik tudnak táncolni, mosolyogni és pénzt költeni.
Visszafordult felé.
– Csődben jöttél ide, és ahelyett, hogy sírtál volna, egy 20 éves fizetési tervet ajánlottál fel nekem.
– És ezt romantikusnak találod?
– Utálom a romantikát.
Leonor majdnem elnevette magát a helyzet abszurditásán.
Gábriel visszaült az íróasztalhoz.
– Gyere hozzám feleségül.
A csend teljes volt.
-Bocsánat?
– Lemondom a tizenkétezer pesót. Ezen felül apád elegendő jövedelmet kap ahhoz, hogy kényelmesen megéljen Cuernavacában.
– Cserébe értem?
– Házasságért cserébe.
– Ez pont olyan, mintha megvennél engem.
– Nem veszem meg.
– Minek neveznéd?
Gábriel gondolta.
– Egy szövetség.
Leonor hitetlenkedve nézett rá.
– Micsoda megkönnyebbülés.
Figyelmen kívül hagyta a szarkazmust.
– Teljes ellenőrzésed lesz a házam és annak kiadásai felett. A saját jövedelmed. Senki sem használhatja fel a pénzedet az engedélyed nélkül.
Szünetet tartott.
– És örökösöket várok.
Ez kizárta a humor minden lehetőségét.
– Legalább őszinte.
-Mindig.
– És a szerelem?
Gábriel habozás nélkül válaszolt:
– Nem tartom szükségesnek.
A kifejezés jobban fájt, mint Leonor várta.
„Holnap délig van időd” – tette hozzá. „Ha elfogadod, a tartozás eltűnik. Ha nem, akkor pert indítok az apád ellen.”
Leonor visszasétált az esőben.
Egy hideg szobában találta Arturo-t, üvegekkel körülvéve.
„Elfogadtad a földet?” – kérdezte azonnal.
-Nem.
Az apja elsápadt.
– Elveszett vagyok.
– Nem fog bördögbe menni.
Arturo felemelte a fejét.
Leonor figyelte őt.
Még mindig remélte, hogy maradt valami abból a férfiból, aki gyerekkorában lovagolni vitte.
– A gróf azt javasolja, hogy mindent lemondjon, ha feleségül megyek hozzá.
Az apja hallgatott.
Leonor felháborodásra számított.
