AZ ÁPOLÓNŐ AZT MONDTA NEKI: „A FÉRJE EGY IGAZÁN KÜLÖNLEGES EMBER, AKIVEL ÉRDEMES LEÉLNI EGY EGÉSZ ÉLETET.” A NŐ RÁM NÉZETT, ÉS ANNYIT MONDOTT: „TUDOM.”

Az álla alatt viselte az arcmaszkját, és olyan arckifejezést viselt, amit Julián nem tudott értelmezni.

„Megjavítottuk a billentyűt” – mondta –, „de a műtét során Mariana szíve megállt.”

2. RÉSZ

Julian érezte, ahogy a talaj eltűnik.

Él?

– Igen. 52 másodperc után sikerült újraélesztenünk. Állapota stabil, de a következő néhány óra döntő fontosságú lesz.

Julian, amint engedélyt kapott, belépett a szobába. Leült az ágy mellé, és ott is maradt, amíg el nem aludt.

Másnap reggel hallotta, hogy a nővér „férjnek” szólítja, és Mariana így válaszolt:

-Tudom.

Amikor kettesben maradtak, kinyitotta a szemét.

– Arról, hogy a férjed legyél…

– Emlékszem, mit mondtál.

– Csak azt szerettem volna, ha elkísérhetlek. Nem hoztam semmilyen orvosi döntést helyetted, és nem írtam alá semmit a nevedben.

– Én is emlékszem erre.

– Elmagyarázhatom neked az igazságot.

Egy halvány mosoly jelent meg Marianna arcán.

– Először is hadd élvezzem ki, hogy egy éjszakára valaki vitatkozott a recepcióssal, hogy nálam aludhasson.

A következő napokban Julián feltöltötte a telefonját, beszélt a múzeum munkatársaival, amikor a nő kérte, és követte az orvosi utasításokat. Mariana nevében soha nem vette fel a telefont.

Mielőtt elbocsátották volna, egy szociális munkás jelezte, hogy ne töltse egyedül az első néhány éjszakát.

– Aludhatok a kanapédon – ajánlotta fel Julian. – Vagy használhatod a vendégszobámat nálunk. A földszinten van, és van egy fürdőszobája is. Te döntesz.

– Jobban szeretem a házadat.

Julian előkészítette a szobát, vizet és a töltőt tett az ágy mellé, de odaadta neki a kulcsot.

– Az ajtó belülről záródik. Ha egyedül akarsz lenni, tiszteletben fogom tartani.

Mariana elfogadta a segítséget anélkül, hogy erősnek tettetné magát. Amit ki nem állhatott, az az volt, hogy figyelik.

Julian egy táblára felírta a gyógyszerei, az orvosi vizsgálatok időpontját, sőt azt is, hogy mikor kell járnia. Valahányszor Mariana felkelt, megjelent, és megkérdezte, szüksége van-e valamire.

Az ötödik napon Mateo megérkezett a dokkról hozott dokumentumokkal.

– Az eladó újra hívott – mondta. – Tényleg átengedik a helyet a második hajónak?

Marianna felnézett.

– Melyik a második hajó?

Matthew túl későn értette meg, amit az előbb feltárt.

– Vissza kell mennem a dokkhoz.

Gyakorlatilag elfogyott.

Mariana a táblára nézett. Az egyik sarokban még mindig ez állt: „Új hajótároló”.

– Mit tettél, Julian?

– Átcsoportosítottam a megtakarításaimat, hogy fedezzem azt, amit a biztosító nem fizet.

-Mennyi?

– A legtöbbjét.

– A 3 évnyi munka nagy része?

– A hajó várhat.

Mariana felállt, remegve a dühtől.

– Ne csináld ezt egy apró gesztusból, amivel elkerülöd a reakciómat.

– Én nem csinálom.

– Lemondtad a jövődet anélkül, hogy megkérdezted volna.

– Műtétre készültél.

–Azt kértem, hogy maradj, nem pedig azért, hogy megvedd az életemet.

A kifejezés fájt neki, de Julián nem válaszolt haragosan.

Mariana a kórházba hozott becsomagolt táskára mutatott.

– Amióta a szüleim meghaltak, ruhákat, iratokat és gyógyszereket tartok az ajtó mellett. Úgy szerveztem az életemet, hogy ne legyek teher, ha újra elájulok. És te elköltötted az összes megtakarításodat, mert azt mondtam: „Maradj.”

– Nem tartozol nekem semmivel ezért.

–Hogy várod, hogy elhiggyem, amikor a létezésem minden percét átszervezed?

Julian a táblára nézett. Minden helyet teleírt utasításokkal, mintha Mariana felépülése egy újabb út lenne, amit irányíthat.

„Az apám egy viharban halt meg” – vallotta be. „Horgászni ment, amikor rossz időjóslatok voltak. Azóta mindent megtervezek, mert rettegek attól, hogy nem tudom megakadályozni a következő veszteséget.”

Mariana lehalkította a hangját.

– Valakiről gondoskodni nem jelenti azt, hogy átveszed az irányítást az élete felett.

– Tudom. Vagy legalábbis próbálom megtanulni.

Julian fogta a radírt, és letörölt néhány utasítást a tábláról. Csak a Mariana által kért gyógyszerelési ütemtervet hagyta meg.

Aztán ezt írta: „Péntek, 6:30: vacsora Marianával.”

„Ez nem orvosi vizsgálat” – tisztázta. „Ez egy meghívás. Törölheted.”

Mariana fogta a filctollat, rajzolt egy csillagot a neve mellé, és elmosolyodott.

– Majd én otthagyom őt.

Napokkal később két órára visszatért a múzeumba. Julián meg akarta szervezni, hogy ki vigye el, ki vigyázzon rá, és ki küldjön neki jelentéseket, de halogatott.

– Három háztömbnyit tudok gyalogolni – mondta Mariana. – Ha elfáradok, leülök. Ha ez nem elég, visszamegyek. Tudnom kell, hogy meg tudom csinálni anélkül, hogy tesztet csinálnál belőle.

Julian a dokkhoz ment.

Miután visszanyerte a térerőt, egy üzenetet talált:

„Két órát dolgoztam. Kétszer leültem. Senkinek sem kellett megmentenie.”

Azon a délutánon Mariana ellátogatott a mólóhoz. Míg egy család a kirándulásukra várt, egy tinédzser rámutatott San Juan de Ulúa falaira.

Mariana elmagyarázta, hogyan védte az erőd a kikötőt, és hogyan őrizték falai a kereskedelemről, foglyokról és viharokról szóló történeteket. A családot lenyűgözte a történet.

„A túra alatt is mesélik ezeket a történeteket?” – kérdezte az apa.

Julian Marianára nézett.

– Kezdhetnénk.

Először képzeltek el valamit együtt anélkül, hogy egyiküknek is fel kellene adnia a saját életét.

Pénteken Julian 6:30 előtt hazaért.

A vendégszoba üres volt.

Mariana ruhái, könyvei és gyógyszerei eltűntek.

Csak egy cetli volt az ágyon:

„Az orvos engedélyezte, hogy otthon aludjak. Ne csinálj ebből vészhelyzetet.”