Julian kinézett az ablakon a szomszédos házra.

A történtek után Mariana búcsú nélkül távozott.

3. RÉSZ

Julian első ösztöne az volt, hogy átmenjen az udvaron.

Látott egy fényt Mariana konyhájában, és egy mozgó sziluettet a függöny mögött. Tudta, hogy biztonságban van.

Tíz nappal korábban még azt mondta volna, hogy érdeklődnie kell. Most már megértette, hogy a döntések tiszteletben tartása a törődés egyik formája is.

Lezuhanyozott, átöltözött, és várt.

6:31-kor megszólalt a csengő.

Mariana egyszerű kék ​​ruhában állt az ajtóban. Nem vitt nála semmilyen gyógyszert, iratot vagy kórházba szánt táskát.

Csak vacsorázni mentem el.

– Egy perccel késtél – mondta Julian.

– Arra gondoltam, hogy várok még 4-et, hogy küldesz-e mentőt.

Megkönnyebbülten nevetett.

„Betettem a sürgősségi táskát a szekrénybe” – magyarázta Mariana. „Továbbra is szívbeteg leszek. Lesznek megbeszéléseim és nehéz napjaim, de már nincs szükségem valakire, aki a szomszéd szobában alszik.”

-Értem.

– Ennek ellenére eljöttem.

Julian némán nézett rá.

„Nem akarom, hogy a kórház legyen az egyetlen verziónk” – folytatta. „Nem azért akarok veled lenni, mert azt mondtad, hogy a férjem vagy, vagy mert felajánlottad, hogy kifizetsz egy számlát. Tudni akarom, hogy kik vagyunk, amikor már nincs szükségem rád a megmentésemhez.”

Julián egész életét azzal töltötte, hogy mindent elkerült, amit nem tudott irányítani. Mariana jelenlétében azonban megértette, hogy vannak dolgok, amelyek éppen azért értékesek, mert semmilyen garanciát nem nyújtanak.

– Egészségesnek akarlak látni – mondta. – Hallani akarlak olyan történeteket mesélni, amiket két mondatban össze tudok foglalni. Írd be a naptáramba, és változtasd meg azokat az időpontokat, amikor hibázom. Nem tudom, milyen lesz az életünk öt év múlva, de azt akarom, hogy benne legyél.

Marianna szeme megtelt könnyel.

–Akkor hívj el randizni komolyan.

– Azt hittem, ez egy randi.

– Még nem csókoltál meg.

Julian egy lépést tett felé.

Az első csókban nem voltak mentők, nem voltak megfigyelőközpontok, nem volt félelem. Egyikük sem tévesztette össze a hálát a szerelemmel.

A következő hónapokban Mariana fokozatosan visszatért a múzeumba. Voltak napok, amikor teljesen kimerülten távozott, és ezt bűntudat nélkül mondta el. Julián vitt neki vacsorát, ha társaságra vágyott, és elment, amikor pihennie kellett.

Ragaszkodott hozzá, hogy megtéríti az orvosi költségek egy részét. Megegyeztek egy összegben, ami nem veszélyezteti a felépülését, és eltették a dokumentumot egy fiókba.

A történelem és a navigáció ötvözésének gondolata egyre inkább megnőtt.

Mariana különleges kikötői túrákat szervezett. Bizonyos kirándulások előtt mesélt San Juan de Ulúáról, az öreg halászokról, a kereskedelmi hajókról és a családokról, akik generációk óta az öböl partján élnek.

Julian minden egyes részvényért fizetett neki. A nő megtartotta az állását a múzeumban; Julian továbbra is vezette a vállalkozását.

Egyiküknek sem kellett eltűnnie a másik életében.

A történelmi túrák népszerűvé váltak. Iskolák, turisták és családok kezdték lefoglalni őket. Egy évvel később Julián visszakapta a vészhelyzet alatt elköltött pénzt.

Amikor eljött az ideje a második hajó megvásárlásának, nem egyedül döntött.

„Szükségem van egy partnerre, aki megtervezi a kulturális utakat” – mondta.

—Szerződéssel és százalékos aránnyal rendelkező partner?

—Szerződéses, százalékos és áthelyezési joggal rendelkező ütemtervek 30 percesek.

– Akkor elfogadom.

Az új hajót La Marianának nevezték el, bár a nő két hétig tiltakozott.

– Úgy tűnik, elsüllyedtem, és te emlékművet emeltél nekem.

– Meg tudom változtatni.

– Már lefestetted a nevet, ugye?

-Talán.

– Felügyeletre mindenképpen szükséged van.

Röviddel ezután Mariana először kormányozta a csónakot nyugodt vízen. Julián mellette ült, figyelmesen nézett, de nem nyúlt a kormányhoz.

Mosolygott, amikor észrevette, hogy a kezei mozdulatlanok.

– Tanulsz.

– Nehéznek találom.

– De te tanulsz.

A túra végén, ahogy a nap lenyugodott a kikötő felett, Julián megfogta a kezét.

– Feleségül akarlak venni.

Marianna figyelte őt.

– Ez egy újabb hazugság, hogy kórházba kerülj?

–Ezúttal azt akarom, hogy igaz legyen, mielőtt szükségem lenne rá.

– Akkor igen.

Julian három tervet próbált kidolgozni az esküvőre: egyet a mólón, egyet bent, és egyet az anyakönyvi hivatalban eső esetére.

Mariana áthúzta a 2-t.

– A mólón fogunk összeházasodni. Ha esik az eső, a kikötő tetejét fogjuk használni.

– Ez egy alternatív terv.

– Nem. Ez egy tető.

A szertartás kis létszámú volt. A jelenlévők között volt Mateo, múzeumi kollégái, a sebész, aki Mariana szívét operálta meg, és az ápolónő, aki házaspárnak nézte őket.

Mariana egyszerű fehér ruhában érkezett. Nem volt infúzió a karjában, és a szemében sem látszott félelem.

A szertartás után a nővér nevetve közeledett.

– Most már kétségtelenül állíthatom, hogy a férje rendkívüli ember.

Mariana Juliánra nézett.

-Tudom.

Mindenki reggelivel ünnepelt, ahonnan a tengerre nyílt kilátás. Utána az ifjú házasok felmentek a La Esperanzába.

Julian eloldotta a kikötőkötelet, és elkormányozta a hajót a dokk mellett. Aztán felállt, és a kormányra mutatott.

– Te következel.

Mariana elfoglalta a helyét. Ellenőrizte a csatornát, beállította a sebességet, és a nyílt víz felé kormányozta a csónakot.

Julian mellette maradt ülve.

Továbbra is ellenőrizte az időjárást, figyelte az üzemanyagszintet, és vészútvonalakat tervezett. Mariana szeretete nem tanította meg a vakmerőségre.