1. RÉSZ

„Nincs itt esküvő, kisasszony. A hölgy, aki aláírta a szerződést, szerdán lemondta.”

Néhány másodpercig azt hittem, a biztonsági őr összekeveri a neveket.

Még mindig az autómban ültem, menyasszonynak öltözve, egy fehér pünkösdi rózsacsokorral a lábamon, és közel kétszáz vendéggel úton voltam a Valle de Bravóban található Hacienda San Jerónimo felé.

A zárt ajtókra néztem.

Nem voltak pincérek.

Nem voltak virágok.

Nem voltak zenészek.

Még a nevünkkel ellátott táblát sem tették ki.

– Ma négy órakor lesz az esküvőm – ismételtem meg. – Valeria Mendoza vagyok. Alejandro Robleshez megyek feleségül.

A férfi ismét megnézte a telefonját.

– Igen, kisasszony. Az az. Mrs. Patricia Robles három nappal ezelőtt lemondta.

Patricia.

A leendő anyósom.

Éreztem, hogy valami jeges dolog folyik végig a hátamon.

De nem sírtam.

Harminchárom évesen megtanultam, hogy a pániknak nincs sok haszna, ha az embernek meg kell oldania egy problémát.

És túl sok problémát oldott meg.

Húszévesen hagytam ott az egyetemet, amikor anyám rákot kapott. Amíg a volt osztálytársaim befejezték a tanulmányaikat, én délelőttönként egy kávézóban dolgoztam, délutánonként pedig esküvők, konferenciák és céges rendezvények szervezésében segédkeztem.

Nyolc hónappal később meghalt az anyám.

Soha nem mentem vissza tanulni.

Tizenhárom évvel később egy olyan cég operatív igazgatója volt, amely Mexikóvárosban és Mexikó államban koordinált rendezvényeket szállodákban, haciendákban és termekben.

Harminchét beszállítója volt elmentve gyorshívó számon, kilenc helyszín állt kereskedelmi megállapodás alatt, és egy zöld mappa tele szerződésekkel, útvonalakkal, vészhelyzeti telefonszámokkal és vészhelyzeti tervekkel.

Patricia Robles „kis jegyzetfüzetemnek” nevezte azt a mappát.

– Milyen furcsa, hogy valaki egyetemi végzettség nélkül ennyire komolyan veszi az asztalok rendszerezését – mondta egyszer egy családi étkezés során.

A lánya, Zsófia, nevetett.

Az apám, Ernesto is.

Ez volt az, ami a legjobban fájt.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Alejandro és én bejelentettük az eljegyzésünket, apám láthatóan lenyűgözve figyelte a Robles családot. Pénzük, vagyonuk és tagságuk volt egy interlomasi magánklubban. Don Roberto, a leendő apósom, még egy állítólagos tanácsadói állást is szerzett apámnak, azért fizetve neki, hogy „felügyelje a beszállítókat”.

Attól kezdve apám elkezdte ismételgetni ugyanazokat a mondatokat, mint Patricia.

„Be kellene fejezned a diplomádat.”

„A rendezvényszervezés nem egy életre szóló szakma.”

„A Roble család tudja, hogyan kell egy másik szinten működni.”

Három hónappal az esküvő előtt Patricia ragaszkodott hozzá, hogy ő maga foglalja le a Hacienda San Jerónimo-t.

– Ez a mi ajándékunk – mondta. – Hadd intézzem én a szerződést. Most az egyszer úgy viselkedj, mint egy barátnő, ne úgy, mint egy alkalmazott.

Alejandro úgy gondolta, hogy ez egy szeretetteljes gesztus.

Elfogadtam.

180 000 pesót utaltunk át az előleg ránk eső részeként.

Patricia aláírta a szerződést.

Két héttel az esküvő előtt kérte, hogy a helyszínnel kapcsolatos összes kommunikációt kizárólag rajta keresztül intézzék.

Amikor megkérdeztem, hogy minden megerősítést nyert-e, WhatsApp-on válaszolt:

„Minden tökéletes, drágám. Ne légy ilyen irányító, és tanulj meg bízni az új családodban.”

Elmentettem a képernyőképet.

rábízva.

Azon a szombaton, a birtok zárt kapuja előtt állva, közvetlenül az adminisztrációt hívtam.

A vezető azonnal felismert, mivel a cégem már többször is dolgozott ott.

– Valeria… Nem is tudom, hogyan mondjam el. Patricia maga mondta le. A büntetés nyolcvanezer peso volt, mi pedig háromszázhúszezer pesót utaltunk vissza a regisztrált kártyára.

– Háromszázhúszezer?

-Igen.

A pénzünk benne volt.

Patricia lemondta az esküvőmet, több százezer pesót visszaszerzett, és egy szót sem szólt.

Apám tizenöt perccel később érkezett meg Roberto Robles autójával.

Mindent elmagyaráztam neki, abban a reményben, hogy egyszer majd felháborodik miattam.

De csak megigazította a nyakkendőjét, és azt mondta:

– Ne túlozz. Patricia tud ezekről a dolgokról. Valószínűleg van más terve. Hálásnak kellene lenned, hogy egy tapasztalt személy kezeli ezt.

Ránéztem anélkül, hogy felismertem volna.

Aztán hozzátette:

„Különben is, mindig ugyanazt csinálod, Valeria. Hatalmas dolgokat kezdesz el, aztán nem tudod befejezni őket. Még az egyetemet sem fejezted be.”

Nem válaszoltam.

Megnyitottam a Robles családi csevegést.

Szerdáról jöttek üzenetek, amiket valamilyen oknál fogva nem láttam.

Patricia: „Rendben. Már lemondtam a San Jerónimo-i jegyemet.”

Sofia: „Tényleg? És mit fog csinálni Valeria, ha odaér?”

Patricia: „A szokásos. Pánikba fog esni.”

Zsófia: „Látni akarom az arcát.”

Roberto: „A klub megerősítette a teraszfoglalást számunkra. Harminc ember. Csak a szűk család.”

Patrícia így válaszolt:

„Tökéletes. Ennek kellett volna lennie már a legelejétől fogva. Egy Robles-esküvő, nem pedig olyan esemény, amit azért szervez, hogy megéljen.”

Háromszor olvastam el az utolsó üzenetet.

Nem volt hiba.

Azt tervezték, hogy megaláznak.

Azt akarták, hogy menyasszonynak öltözve érkezzen, zárva találja az ajtókat, és kétségbeesetten rohanjon a klubba, ahol Patricia az ő szabályai szerint egy kis szertartást készített volna elő a vendégeivel és a történet saját verziójával.

Letettem a telefont.

Kinyitottam a csomagtartót.

Elővettem a régi zöld mappámat.

És miközben apám úgy nézett rám, mintha arra várna, hogy sírva lásson, én egy cetlit kerestem, amin ez állt:

„ZÁRÁSOK – VÉSZHELYZET”.

Amit nem tudtak, az az volt, hogy épp most adtak kilencven percet a rossz embernek.

És még mindig el sem tudták képzelni, mi fog történni.

2. RÉSZ