Az első szám, amit tárcsáztam, Mariana Cortésé volt, a Rancho La Cañada igazgatójáé. Ez egy kétszázötven fő befogadására alkalmas helyszín, tizennégy percre a haciendától.

„Rendben, ma szombat van” – válaszolta. „Kérlek, mondd, hogy egyetlen tanterem sem gyulladt ki.”

– Ami még rosszabb. Lemondták az esküvőmet anélkül, hogy szóltak volna.

Csend lett.

-Mire van szükséged?

– La Cañada. Ma. Kétszáz ember. Kevesebb mint egy óra múlva.

– Valéria…

–Van egy vállalati megállapodásunk. Hetedik záradék. Rendkívüli használat előre nem látható okok miatt, ha az ingatlan rendelkezésre áll.

Mariana idegesen felnevetett.

– Ön fogalmazta meg azt a záradékot.

-Pontosan.

A tanya ingyenes volt.

Harminc perc múlva kinyílnának az ajtók.

A második hívásom Mauricióhoz, a műveleti koordinátoromhoz szólt.

– Mindent át kell alakítanom.

Nem kérdezte, miért.

Vendéglátás.

Flores.

Bútor.

Kvartett.

Pasztell.

Fényképész.

Szállítás.

Két technikus indult el Tolucából száznyolcvan összecsukható székkel és egy hordozható audiorendszerrel.

A virágkötő sírt, amikor elmeséltem, mi történt.

– Valeria, az asztaldíszeid már be vannak pakolva.

– Akkor ne sírj. Hajts La Cañada felé.

A hölgyeim felosztották a vendéglistát.

Az üzenet egyszerű volt:

„Helyszínváltozás. Rancho La Cañada. Az ünnepség 4:00-kor folytatódik. Reméljük, ott találkozunk.”

Botrány nélkül.

Magyarázat nélkül.

A munkám során megtanultam, hogy ha félelmet keltesz, kétszáz ember félelmet fog érezni. Ha világos utasításokat adsz, kétszáz ember egyszerűen megváltoztatja az útvonalát.

3:12-kor már motoroztunk.

A virágok 3:26-kor érkeztek.

A hangpróba 3:31-kor kezdődött.

Az első vendégek 3:38-kor érkeztek.

Aztán a Robles csevegőszobája lángra kapott.

Szófia:

„Anya, azt mondják, hogy az esküvőt áthelyezték egy másik helyszínre.”

Patrícia:

“Lehetetlen.”

Roberto:

„Gustavo hívott. Úton van La Cañadába.”

Patrícia:

„Mondd meg nekik, hogy jöjjenek vissza! Az igazi szertartás a klubban lesz.”

Szófia:

„Anya, szinte mindenki Valeriával megy.”

Aztán jött az üzenet, ami megváltoztatta a hangnemet.

Szófia:

„Van itt egy riporter.”

Patricia majdnem két percet vett igénybe a válaszadással.

„Menjünk oda.”

Alejandro 3:42-kor hívott.

Azon a reggelen tért vissza egy kirándulásról, amit az édesanyja szervezett a barátaival Avándaróban.

Remegett a hangja.

– Valeria, mondd, hogy ez nem igaz.

– Anyukád lemondta a szerdai ranch-ot.

– Tudtad?

– Egy órája tudtam meg.

Csend.

-Hol vagy?

– Az esküvőmön.

Vannak emberek?

Az udvar felé néztem.

A lámpák égve voltak.

A pincérek rohangáltak és poharakat tettek maguk elé.

Százötven vendég már elfoglalta a helyét.

– Majdnem mindegyikük.

– Hogyan csináltad ezt?

– Ez a munkám, Alejandro.

Aztán hallottam, hogy a kormányra csap.

– Szándékosan küldött Avándaróba.

Én is megértettem.

Patricia nemcsak az esküvőt mondta le.

Elküldte a saját fiát, hogy ő döntsön a folytatásról.

– Valeria, szembeszállok vele.

-Után.

-De…

– Előbb gyere és vegyél feleségül.

Alejandro mély levegőt vett.

– Bárhol is vagy, ott lesz az esküvőm.

Letettük a telefont.

3:57-kor a tanya gyakorlatilag tele volt.

És akkor megjelent az apám.

Miközben a csokrommal foglalkoztam, odajött hozzám.

– Még mindig elmehetünk a klubba – suttogta. – Patricia dühös. Ne csináljátok ezt még nagyobb bajnak, mint amilyen.

Ránéztem.

– Tudtad, hogy lemondták?

Lesütötte a szemét.

Csak egy pillanatra.

De elég volt.

-Apu.

–Tudtam, hogy Patricia fontolgatja, hogy lerövidíti az esküvő időpontját.

Éreztem, ahogy eltűnik a levegő.

– Mióta?

– Valéria, figyelj…

– Mióta?

Nem válaszolt.

Aztán megláttam valamit, ami kilógott a belső zsebéből.

Egy boríték a Bosques Country Clubtól.

Elvettem, mielőtt megállíthatott volna.

Volt benne egy nyomtatott lista.

Harminc név.

A vendégek az alternatív szertartáson.

Apám neve hetes volt.

És mellette egy kézzel írott üzenet volt:

„Ernesto beszélni fog Valeriával, ha jelenetet csinál.”

A saját apám nem jött el, hogy megmentsen.

Sikerült uralkodnom magamon.

Felnéztem.

Sápadt volt.

– Meg tudom magyarázni.

De Patricia Robles épp belépett mögöttünk.

És az arckifejezéséből ítélve tudtam, hogy a magyarázattal várni kell.

Mert az igazi harc csak ezután kezdődött.

3. RÉSZ

Patricia 4:08-kor érkezett Rancho La Cañadába.

A szertartás hat perccel korábban kezdődött.

Roberto és Sofia kíséretében belépett az oldalsó folyosón, miközben igyekezett mosolyogni, de az nem érte el a szemét.

Az oltárról láttam őt.

Azt is láttam, hogyan állt meg, amikor rájött, mi van előtte.

Kétszáz vendég.

Ugyanazok a virágok, amiket megpróbált kihagyni.

Ugyanaz a kvartett.

Ugyanaz a sütemény.

Ugyanazok a pincérek.

Egy komplett szertartás, amit alig több mint kilencven perc alatt hoztak létre.

A tanyán nem voltak sem San Jerónimo hatalmas kertjei, sem kőből készült boltívei.

Egyszerűbb volt.

Fehér falak.

Fa gerendák.

Bougainvillea növények a terasz mellett.

Apró, meleg fények a fejünk felett.

De tele volt.

És mindenki, akit Patricia elveszettnek vagy zavarodottnak látott, ott ült.

Alejandro 4:01-kor érkezett meg.

Átöltözött egy irodában, és négy perccel később megjelent az oltár előtt.

Amikor megfogta a kezem, remegett.

– Bocsáss meg – suttogta.

– Nem mondtad le.

– De látnom kellett volna, mi történik.

Nem válaszoltam.

Ez a téma megérdemelt volna egy hosszú beszélgetést.

Nem öt másodperc kétszáz ember előtt.

A polgári bíró folytatta.

Patricia az utolsó sorban ült.

Sofia fel sem nézett a telefonjából.

Roberto mintha el akart volna tűnni.

Apám feljebb ült.

Amióta megtaláltam azt a listát, nem beszéltünk.