1. RÉSZ

„Ne ülj itt! Először te foglalkozz a férfiakkal, és ha marad valami étel, akkor egyél a konyhában. Erről szól az egész, hogy a fiam új felesége vagy!”

Anyósom negyven rokon előtt mondta ki ezeket a szavakat, éppen akkor, amikor az első falatot készültem megenni.

Eduardóra néztem, a férjemre, akivel kevesebb mint huszonnégy órája voltak házasok. Azt vártam, hogy mond valamit a védelmemre, de ő csak a konyhaajtóra mutatott.

– Figyelj anyámra, Mariana. Ne kezdd ezzel a drámáddal.

Abban a pillanatban rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el.

Minden még aznap reggel, öt órakor kezdődött.

Hajnal előtt keltem, hogy elmenjek a mexikóvárosi Central de Abasto piacra. Eduardo családja előző nap vacsorát szervezett a vallási esküvőnk megünneplésére.

Vagyis inkább mindent megszerveztem.

Majdnem tizennyolcezer pesót költöttem a megtakarított pénzemből húsra, hogy elkészítsem a grillezett húst, a rákot, a zöldségeket, a rizst, az italokat és egy hatalmas torta hozzávalóit.

A pénz nem számított. Huszonkilenc éves koromra már három ruhaboltom volt, melyeket az egyetem elvégzése óta kemény munkával építettem fel.

Azt akartam, hogy jó lábon induljon a házasságom.

Fél hétkor érkeztem az apósomék házához Azcapotzalcóban. Senki sem volt ébren.

Beletettem a zacskókat, felvettem egy kötényt, és elkezdtem főzni.

Elkészítettem a pácot, feltettem a húst a tűzre, megtisztítottam a garnélát, vörös rizst főztem, és zöldségeket vágtam a salátákhoz.

Fél kilenckor megjelent Doña Elvira, az anyósom.

– Győződj meg róla, hogy minden rendben van. Ebben a családban nagyon válogatósak vagyunk az étellel kapcsolatban.

Azt sem kérdezte meg, hogy reggeliztem-e.

Röviddel ezután Fernanda, Eduardo húga, lejött a földszintre. Elővett egy joghurtot a hűtőből, és elment videókat nézni a telefonján.

A férjem tíz órakor megjelent.

– Siess, drágám. Raúl nagybátyám fontos emberekkel jön. Nem akarom, hogy bolondot csináljunk magunkból.

Megkértem, hogy rendezze el az asztalokat.

– Rögtön jövök.

Soha többé nem segített nekem.

A vendégek egy órakor kezdtek érkezni. Míg Eduardo fogadta a gratulációkat és mutogatta az esküvőnket, én a konyha és az étkező között rohangáltam tálcákkal.

Amikor befejeztem a felszolgálást, sajgott a lábam, és a blúzom csuromvizes volt az izzadságtól.

Levettem a kötényemet, kezet mostam, és helyet kerestem a férjem mellett.

Aztán hallottam azt a megaláztatást.

Doña Elvira elmagyarázta, hogy a férfiak és az idősek foglalják el a főasztalokat, míg a nőknek először kell felszolgálniuk és külön ülniük.

A furcsa az volt, hogy Fernanda már fél órája evett anélkül, hogy az ujját is mozdította volna.

– Eduardo – kérdeztem nyugodtan –, tényleg azt akarod, hogy egyem meg a maradékot, miután mindenkinek főztem?

Összeszorította a fogát.

– Ne hozz szégyent a családom előtt!

A villát a tányéron hagytam.

– Feleségül vettelek. Nem írtam alá szerződést, hogy ennek a háznak a szolgája leszek.

Anyósom ököllel az asztalra csapott.

– Milyen udvariatlan! Még egy napja sem vagy itt, és máris a saját szabályaidat akarod bevezetni!

Eduardo megragadta a csuklómat.

– Menj a konyhába, ezt majd később elintézzük.

Elengedtem magam, felmentem a szobánkba, és bepakoltam a dokumentumaimat és a ruháimat egy bőröndbe.

Amikor lementem, mindenki engem bámult.

„Ha kimegyél azon az ajtón, soha többé ne gyere vissza!” – kiáltotta Eduardo.

– Ne aggódj, nem tervezem megtenni.

Hátranézés nélkül elmentem.

De amint beszálltam a taxiba, rezegni kezdett a mobilom.

Banki értesítés volt: Eduardo épp most költött 8400 pesót egy bárban egy másik, az én nevemen lévő hitelkártyával.

És még mindig nem gondoltam volna, hogy ez a vásárlás lesz az a nyom, ami egy sokkal súlyosabb árulás felfedezéséhez vezet.

2. RÉSZ

A taxi egy lakóház előtt tett ki a Del Valle negyedben.

Felmentem a hatodik emeletre, kinyitottam a lakásom ajtaját, és vettem egy mély lélegzetet.

Két évvel azelőtt vettem, hogy megházasodtam. Eduardo ismerte a helyet, de mindig azt mondta, hogy jobban szeretne az anyjával lakni, mert így pénzt takaríthatunk meg.

Most már értettem, ki spórol és kinek a kárára.

Azon az estén ellenőriztem a bankszámlakivonataimat. Eduardónak volt egy másik kártyája is, amely az egyik hitelszámlámhoz volt kapcsolva. Hónapokkal korábban adtam neki, hogy a leendő házunkkal kapcsolatos kiadásokra fordíthassam.

Azonban olyan éttermek, bárok, drága ruhák és ajándékok jelentek meg, amelyeket korábban soha nem kaptam.

Másnap reggel elmentem a bankba.

Lemondtam a további kártyát, megváltoztattam a jelszavaimat, és eltávolítottam az anyósom házához beállított automatikus fizetési engedélyezéseket.

Aztán elhajtottam Eduardo munkahelyének parkolójába Santa Fében.

Ott volt a piros Mazda kisteherautóm.

Közvetlenül az esküvőnk előtt vettem. Mivel Eduardo azt mondta, hogy szüksége van egy stílusos autóra, hogy ügyfeleket látogathasson, kölcsönadtam neki néhány hónapra.

Bemutattam a parkolóőrnek a dokumentumaimat, és visszakaptam a kulcsaimat.

Megváltoztattam a lakásom belépési kódját is.

Délután kettőkor kaptam egy banki értesítést.

TRANZAKCIÓ ELUTASÍTVA: $16,750. TENGER GYÜMÖLCSEI ÉTTEREM.

Tizenöt perccel később megszólalt a telefonom.

–Mariana! Mi a fenét csináltál a névjegykártyámmal? A barátaimmal vagyok, és te egy senkinek állítasz be!

– Ez az én kártyám, Eduardo. És úgy döntöttem, hogy nem fizetem tovább az étkezéseidet.

–Összeházasodtunk! Ami a tiéd, az az enyém is!

– Akkor fizess a saját pénzedből.

Letettem a telefont.