Órákkal később egy másik számról hívott.

–Te is elvitted a teherautót! Tönkre akarod tenni az életemet?

—Használd, amikor a saját pénzedből veszed.

Azon az estén megjelent a lakásom előtt. Megpróbálta beírni a régi kódját, és amikor rájött, hogy az már nem működik, elkezdett dörömbölni az ajtón.

Nem nyitottam ki.

Az épület biztonsági őrei végül a kijáratig kísérték.

Kedden korán érkeztem az irodámba, és felhívtam Luciát, a könyvelőmet.

– Át kell tekintenem az elmúlt két év számlám tranzakcióit. Különösen mindent, ami Eduardóval és családjával kapcsolatos.

Majdnem négy órát töltöttünk a számlakivonatok átvizsgálásával.

Kiderült, hogy én fizettem Fernanda angoltanfolyamait, egy új számítógépet, házfelújításokat és számos személyes vásárlást.

De a legrosszabb egy sor átigazolásban jelent meg.

Mindegyiknek egy Daniela Ríos nevű nő volt a kedvezményezettje.

A befizetéseket tizennyolc hónapon keresztül ismételten teljesítették. Összesen több mint egymillió-százezer pesót tettek ki.

Le voltam fagyva.

Eduardo hozzáfért a digitális bankomhoz, mert a kapcsolatunk elején rábíztam a jelszavakat, hogy fizetéseket intézhessen, miközben munkaügyben voltam.

Soha nem engedélyeztem ezeket az átutalásokat.

Felhívtam Sergiót, az egyik volt kollégáját.

Amikor megmutattam neki Daniela fényképét, megváltozott az arckifejezése.

– Mariana, Eduardo sosem mesélt róla?

Megráztam a fejem.

–Ő volt a barátnője az egyetemen. Évekkel ezelőtt szakítottak. Most van egy kisgyereke, és egyedül van.

– És miért küld neki pénzt a férjem?

Sergio lesütötte a tekintetét.

– Mert előttünk dicsekszik azzal, hogy eltartja Danielát és a fiát. Azt mondja, hogy övé a boltotok, és hogy rengeteg pénze van.

Borzasztó szégyent éreztem, de nem magamért.

Hónapokig dolgoztam a kimerültségig, miközben a férjem a keresetemmel színlelte, hogy nagylelkű üzletember.

Azon a délutánon Veronicával mentem, az ügyvédnővel, aki a butikjaim jogi ügyeit intézte.

Odaadtam neki a bankszámlakivonatokat, a lakásom tulajdoni lapjait, a teherautó számláját és a céges dokumentumaimat.

Veronika gondosan áttanulmányozta a papírokat.

„Fontos bizonyítékaid vannak, Mariana. De be kell bizonyítanunk, hogy mely átutalások történtek az engedélyed nélkül. Emellett a válásra is készülünk.”

Amikor kiléptem az irodájából, üzenetet kaptam Fernandától.

Ez egy videó volt.

Ebben Doña Elvira azt kiabálta, hogy elhagytam a fiát, miután elvettem az összes pénzét.

Mindezek mögött egy fenyegetés rejlett:

„Ha nem adod vissza, ami a miénk, elmegyünk a boltjaidba, hogy mindenki tudja, milyen nő vagy.”

Azt hittem, csak meg akarnak ijeszteni.

De aztán Lucia felhívott, nagyon ideges volt.

– Mariana, el kell jönnöd a butikba. Az anyósod itt van Fernandával, és valami szörnyűséget mondanak a vásárlók előtt.

Egy hangos csattanást hallottam a vonal másik végén.

Aztán valaki rákiáltott, hogy hívják a rendőrséget.

És mielőtt Lucia elmagyarázhatta volna, mi történik, a vonal megszakadt.

3. RÉSZ

Húsz perccel később érkeztem meg a romai butikba, a szívem hevesen vert. Doña Elvirát a földön ülve találtam, a lábát verdeste, és azt kiabálta, hogy a menye még a nyugdíj-megtakarításait is ellopta. Fernanda élőben közvetített a telefonján. Két vásárló vitatkozott vele, mert megakadályozta őket a próbafülkék használatában. Lucía sápadtan állt a pult mögött, miközben a biztonsági őr próbálta szabadon tartani a bejáratot.

– Ott a tolvaj! – sikította az anyósom, amikor meglátott. – Kérdezd meg tőle, honnan szerezte a nagy teherautóját! Szegény fiam mindent elveszett miatta!

Nem vitatkoztam. Megkértem őket, hogy biztosítsák a pénztárgépet, és megmutattam a rendőrségnek a biztonsági felvételt. Látható volt, ahogy Fernanda egy vitrint dobál, az anyja pedig ruhákat dobál a földre. Az üzlet majdnem egy órája szünetelt.

– Családi ügy, tiszt úr – mondta Doña Elvira hangnemet váltva. – Csak azt akarjuk visszakapni, ami a miénk.

„Akkor be kell mutatnia a dokumentumokat” – válaszoltam. Elővettem a táskámból a gépjármű forgalmi engedélyének és a céges irataim másolatát. „Ezt az esküvő előtt vettem. És a bérleti szerződés is az én nevemen van.”

A rendőrök felvették az információinkat, és megmondták, hová kell jelentenünk a károkat és a fenyegetéseket. Verónica, az ügyvédem, elkísért. Aznap délután senkit sem bilincseltek meg, de a felvételek és a tanúvallomások megmaradtak. Anyósom és Fernanda dühösen távoztak.

Mielőtt elindultunk, Lucía megmutatta nekem a ruhaakasztót, amit Fernanda lökött félre. Az egyik eladónő összeszedte az összes ruhát a földről, és szó nélkül pakolta el őket. Odamentem, hogy megköszönjem neki. Bevallotta, hogy az anyja takarítónőként dolgozik, és ezért fájt neki, amikor azt hallotta, hogy a család a házvezetőnőkről beszél. Szavai egész úton hazafelé megmaradtak bennem.

Azon az estén egy megvágott klip keringett a Facebookon. Úgy tűnt, mintha egy védtelen idős asszonyt rúgtam volna ki a boltomból. Idegenek kezdtek sértegetni. Sírtam, nem Eduardo miatt, hanem mert a családja láthatóan élvezte, hogy bánthat. Lucía segített felkészülni a válaszra.

Verónica tanácsára kerültem Daniela fiával kapcsolatos személyes adatok vagy információk nyilvánosságra hozatalát. Közzétettem egy nyilatkozatot, amelyben tisztáztam, hogy Eduardo családja nem vett részt a cégemben, és hogy jelentettem a zavarokat. Elküldtem a nyugtákat, amelyekben bizalmas információk voltak elrejtve a családi csevegésben: étel, ünneplés, tanfolyamok és Fernanda számítógépe.

Csak egy kérdést tettem fel: „Ha Eduardo és a családja mindent kifizetett, miért az én számlámról származik minden nyugta?” Azt is közöltem velük, hogy már beadtam a válókeresetet, és hogy minden igényt az ügyvédeinken keresztül kell benyújtani. Daniela adatait nem osztottam meg; azokat a jogi eljáráshoz tartogattam. Kiléptem a csoportból, és kikapcsoltam az értesítéseket.