Másnap reggel Raúl bácsi bocsánatot kért tőlem. Doña Elvira kölcsönkért pénzt több rokonától, hogy eldicsekedhessen egy esküvővel, amelyet – állítása szerint – később fogunk kifizetni. Doña Elvira 120 000 pesóval tartozott neki; egy másik nagynénje 70 000-rel. Azt várta, hogy ezeket az adósságokat az én pénzemből rendezi, anélkül, hogy egyáltalán megkérdezte volna velem. Aztán rájöttem, hogy nem a menyüket próbálják visszaszerezni, hanem inkább a bevételi forrásukat.
Néhány srác később bevallotta, hogy soha nem kérdezték meg, ki fizeti az összejöveteleket. Egyszerűen Eduardót feltételezték a szolgáltatóról, mert mindig hangosabban beszélt, és ő adta át a meghívókat. Emlékszem, hogy mosolygott, miközben leszedtem az asztalt. Nem az volt a probléma, hogy csak egyetlen nőt csalt meg: egy egész hírnevet épített fel olyan munkával, amiről nem volt hajlandó beismerni.
Három nappal később Eduardo megjelent a boltomban egy csokor rózsával és begyakorolt mosollyal. Négyszemközt beszélni kért, ezért elvittem az irodába, ahol Lucía egy üvegajtó túloldalán dolgozott. Először azt mondta, hogy szeret. Aztán az alkoholt, az anyját és a stresszt hibáztatta. Végül abbahagyta.
„150 000 pesóra van szükségem az üzlet lezárásához. Ha segítesz nekem és visszaadod a teherautót, meg tudom győzni anyámat, hogy megbocsásson neked.”
„Miért kellene megbocsátanom?” – kérdeztem.
Megszólalt a telefonja. Doña Elvira volt az. Eduardo felvette, anélkül, hogy észrevette volna, hogy kihangosította.
– Ne gyere vissza a kártyák nélkül! – parancsolta. – Először is, nyugtasd meg. Aztán kézbe vesszük a számláit. És mondd meg neki, hogy Fernandának szombaton szüksége van a teherautóra.
Eduardo letette a telefont. Azt mondta, az anyja viccel. Azt javasoltam, hogy másnap találkozzunk Verónicával egy kávézóban az irodája közelében. Azt gondolva, hogy nyert, elment.
A menzán elé tettük a bankszámlakivonatokat és a jogosulatlan átutalások visszafizetésére vonatkozó ajánlatot. Daniela Ríos nevének láttán eltűnt a mosolya. Először befektetéseknek nevezte őket; szerződések nélkül ragaszkodott hozzá, hogy kölcsönök. Verónica megmutatta neki a saját üzeneteit, amelyekben „segítség Daninak” szerepelt.
„Az én pénzem is az volt!” – tört ki belőle. „Évekig együtt voltunk! Mi baj van azzal, ha segítünk egy egyedülálló anyának?”
– Semmi – feleltem. – Az a baj, hogy engedély nélkül használod a fiókomat, majd azt mondod a barátaidnak, hogy mindegyiküket támogatod.
Eduardo önzőnek, hidegnek és hálátlannak nevezett. Szerinte egy jó feleségnek kérdés nélkül támogatnia kell őt. Felkeltem. Már nem volt szükségem engedelmességi leckékre attól a férfitól, aki a konyhába küldött enni.
Két nappal később Daniela felhívott. Egy kávézóban találkoztunk a Narvarte negyedben. Fáradt nő volt, ideges kezű és kopott táskával. Elmondta, hogy Eduardo barátnője volt az egyetemen, és hogy a fia egy későbbi kapcsolatból származik. Eduardo felvette vele a kapcsolatot, amikor megtudta, hogy elvesztette az állását, és biztosította, hogy több ruhaboltot is vezet. Felajánlotta neki anyagi támogatását, sőt, megígérte, hogy segít neki egy nagyobb lakás bérlésében.
– Azt hittem, az övé – mormolta. – Soha nem mondta, hogy a számláidról veszi le. Azt sem tudtam, hogy feleségül fog venni, amíg meg nem láttam a botrányt az interneten.
Nem tudtam megerősíteni az események teljes verzióját, és nem is állt szándékomban az ellenségemmé tenni. Elmagyaráztam, hogy dokumentálnom kell a befizetéseket. Daniela átadta az üzeneteket Eduardónak, és miután elolvasta őket, aláírt egy nyilatkozatot arról, amit tudott. Verónica átnézte: nem oldott meg mindent, de kiderült belőle, hogy ezek a befizetések soha nem voltak befektetések a cégembe.
Mielőtt elbúcsúztunk volna, Daniela megkérdezte, hogy még mindig szeretem-e. Kinéztem az utcára, ahol egy nő kéz a kézben sétált a lányával. Emlékeztem a kora reggelekre, amikor az első butik megnyitásán dolgoztam, a nyaralások elhalasztására, az első alkalmazottam megszerzésének izgalmára. Aztán eszembe jutott, hogy Eduardo felemelte az ujját, hogy intsen, menjek be a konyhába enni.
– Szerettem azt a férfit, akinek állította magát – feleltem. – Már nem ismerem azt a férfit.
Daniela megsimogatta a csészéje peremét, és bevallotta, hogy újra állást keres. A problémái valósak voltak, annak ellenére, hogy Eduardo a helyzetét kihasználva játszotta a hőst. Nem kértem tőle, hogy fizesse vissza az összes pénzt, amit már elköltött lakbérre és ételre. A fő panaszom az volt, aki titokban hozzáfért a számláimhoz. Csendben távozott a kávézóból, én is.
Heteken át gyűjtöttük a bankszámlakivonatokat és az üzeneteket. Különbséget kellett tennünk a jogosulatlan kiadások és a bizalmammal visszaélve végrehajtott tranzakciók között. Verónica figyelmeztetett, hogy nem minden ajándékot lehet visszaszerezni, és nem minden átutalás minősül bűncselekménynek. Ezért csak azt állítottuk, amit bizonyítékokkal is alá tudtunk támasztani.
A válóperes tárgyaláson Eduardo az édesanyjával érkezett. Követelte a butikjaim és a terepjáróm egy részét, azt állítva, hogy hozzájárult a vállalkozásaimhoz. Verónica bemutatta a dokumentumokat, a vásárlást igazoló nyugtákat és a házassági szerződésünket. Az üzletek a kapcsolatunk előttiek voltak, akárcsak a lakásom, a jármű pedig a házasságunk előtti. Semmilyen tulajdonjogot nem igazolt.
A válóper folytatódott; az adósságok rendezése más eljárást igényelt. Amikor rájött, hogy a követelései nem biztosítanak neki semmilyen jogot a vagyonomra, Eduardo beleegyezett a tárgyalásba. Jogi tanácsadóval együtt aláírt egy adósságelismerést dokumentált összegekről és egy fizetési ütemtervet. Továbbra is teljesítenie kellett a kötelezettségeit, de legalább elkezdte vállalni a felelősséget.
