Az évfordulós ünnepségünkön a sógornőm nekem esett: azzal vádolt, hogy elloptam a 2,2 millió dollárt érő gyémántnyakláncát. Amikor tagadtam, vadul belemarkolt a hajamba, és kétszáz vendég előtt rángatott végig a termen. „Ebből majd tanulsz – börtönbe juttatlak!” – sziszegte az arcomba. A férjem és a családja csak némán, mozdulatlanul nézték a megaláztatásomat. Összeestem a fájdalomtól – mígnem egy férfi elé nem lépett, és dörgő hangon megszólalt: „Hogy merészeltél hozzáérni?”

„Ez a spórolós lány ellopta a 2,2 millió dolláros gyémánt nyakláncomat!” – sikította Claire a tömegnek, hangja visszhangzott a magas mennyezetről. A tanári asztalhoz vonszolt, egyenesen az apja, Victor Whitmore lábához.

Victor félelmetes ember volt. A család feje, egy könyörtelen milliárdos, hideg, számító tekintettel, aki maffiafőnökként vezette ingatlanbirodalmát. Felállt a székéből, arcán dühös felháborodás látszott.

„Nézd csak, apa!” – kiáltotta Claire, és ismét megrántotta a hajamat, mire fájdalmasan felkiáltottam. „Ékszerbecslő! Pontosan tudja, hogyan kell bánni egy platinadobozka zárral! Öt perce még belém botlott, és most eltűnt! Nem más, mint egy mohó kis patkány, aki megpróbál lopni a jobbjaitól! Azonnal tegyétek rács mögé!”

„Nem én tettem!” Összeszorítottam a fogam, és a lüktető fájdalom ellenére is kényszerítettem magam, hogy felnézzek. Victorra meredtem, majd Claire-re. „Amióta odajöttél, hogy sértegess, még három méternél sem voltam a közeledben. Hazudsz!”

A tömeg mormogott. A szemlélődő érzés teljes erővel érvényesült; ezek az emberek Ethan csendes húgaként ismertek, de a Whitmore család vagyonával szemben hűségük megvásárolt és kifizetett volt. Claire anyja, egy smaragdokkal teli asszony, teljes undorral lépett elő. „Ellenőrizd a pénztárcáját, Victor. Kutasd át a kis csavargót, ha muszáj.”

Felkészültem, a szívem kalapált. Csapdába estem egy farkasokkal teli szobában.

És ekkor a bálterem túlsó végében lévő nehéz mahagóni ajtók kivágódtak.

Ethan úgy rohant be, mint egy hurrikán. Éppen egy üzleti hívást fogadott, mit sem sejtve a káoszról. Amikor tekintete végigpásztázta a termet, és rám tévedt – térden álltam, sírtam, felesége ökle a hajamba gabalyodott –, valami láthatóan elpattant benne.

„Amália!”

A hangja nemcsak visszhangzott, hanem uralta a termet. Tiszta, hamisítatlan ősi düh üvöltése volt. A tömeg fizikailag hátrahőkölt, miközben Ethan átrohant a márványpadlón.

– Hogy merészeled megérinteni a húgomat? – ordította Ethan. Nem kért magyarázatot. Nem érdekelte az eltűnt ékszer. Másodpercek alatt odaért Claire-hez, kezei acélsatuként szorították a csuklóját. Egy éles, erőteljes csavarral elszakította Claire-t a hajamtól, és olyan erősen hátralökte, hogy majdnem megbotlott a saját ruhájában.

Felnyögtem, és előreestem a kezemre, a nyomás hirtelen enyhülésére lüktetni kezdett a fejbőröm. Ethan azonnal mellettem termett, nagy kezeivel gyengéden megragadta a vállamat, és talpra segített. Testével védett, közvetlenül közém és a Whitmore család közé helyezkedve.

„Ethan! Mit csinálsz?!” – sikította Claire, a csuklóját fogva. Döbbenet és düh keverékével nézett rá, teljesen megdöbbenve, hogy a férfi nem az ő pártját fogja. „A te vacak húgod épp most lopott el tőlem kétmillió dollárt! Te véded ezt a tolvajt?”

Ethan arca hideg, rémisztő nyugalom álarca volt. A melegség, amit mindig is a bátyámmal társítottam, eltűnt, helyét könyörtelen, abszolút tekintély vette át. Úgy nézett Claire-re, mintha egy idegenre. Aztán lassan Victor Whitmore-ra fordította a tekintetét.

Ethan nem kiabált. Nem vitatkozott. Felemelte a kezét, és egyenesen a mennyezetre mutatott. A bálterem díszes vakolatában a legmodernebb, nagy felbontású biztonsági kamerák rejtőztek.

– Zárjatok be minden egyes kijáratot! – parancsolta Ethan, hangja teljes parancsoló hangon csengett. Victor szemébe nézett. – Vegyetek elő minden felvételt a kamerákból! Még nem hívjuk a rendőrséget házkutatásra. Mert mielőtt bárki hozzányúlna a húgomhoz…

Ethan visszafordult Claire-hez, szeme halálos réssé szűkült.

„…először a feleségemet fogod átkutatni.”

3. fejezet: A titok a dizájnertáskában
Az egész bálterem visszafojtotta a lélegzetét. A csend teljes volt, nehéz és döbbenettel teli.

Victor Whitmore egy pillanatig csak bámulta a vejét, összeszorított állal. – Veszélyes határt lépsz át, Ethan – morogta Victor halk, fenyegető hangon. – A lányomat épp most rabolták ki a saját otthonában. Nem fogod megalázni egy bűnöző védelmében.

Claire szája tátva maradt. A magabiztos, kegyetlen gúny, amit az előbb még viselt, eltűnt, helyét hirtelen, megrázó pánik vette át. Arrogáns tekintete kétségbeesetten járt körbe a szobában, a bezárt ajtókat, a kamerákat vizsgálgatta, majd végül Ethanen állapodott meg.

– Kutass… kutass át? – dadogta Claire. Hangja elvesztette éles, parancsoló élét. Hirtelen vékony lett, rekedt, és őszinte rettegés csengett benne. – Megőrültél? Miért lopnám el a saját nyakláncomat?!

Miközben beszélt, a kezei mozogtak. Finom, öntudatlan gesztus volt, de egy profi értékbecslő számára, aki képzett a mikro-kifejezések és a legkisebb fizikai jelek megfigyelésében, olyan hangos volt, mint egy szirénázás. Claire kezei lehullottak, és szorosan átölelték kicsi, Swarovski-kristályokkal kirakott estélyi táskáját. A hasához húzta a clutch-ot, az ujjpercei kifehéredtek.

Megérintettem Ethan karját, kissé eltávolodva tőle. A fejbőröm még mindig égett, a térdem sajgott, de az adrenalin borotvaélessé élesítette az elmémet. Már nem én voltam az áldozat. Én voltam a szakértő.

– Ha tényleg elvesztette az eszét – mondtam nyugodt hangon, amely tisztán kiszűrődött a csendes szobában –, miért szorongatja úgy az estélyi táskáját, mintha az életét védené? – Egyenesen Claire elfehéredett ököllel teli markára mutattam. – Add ide a táskát, Claire.

– Nem! – sikította, miközben kétségbeesetten hátralépett, és a háta mögé rejtette a kuplungot. – Ez az én magántulajdonom! Nincs hozzá jogod!

„Apa! Csinálj már valamit! Megsérteget engem!” – kiáltotta Claire, könyörgő pillantást vetve Victorra.

Victor összevonta a szemöldökét, láthatóan vívódott lánya becsületének védelme és a lány jelenlegi bizarr, gyanús viselkedése között. „Ethan, elég. A lány egyértelműen megpróbálja elterelni a figyelmét…”