Rafael lassan leült. Luis a karnyújtásnyira hagyta a vizet. Octavio még mindig jegyzetelt, amikor a látogató kinyitotta a jegyzetfüzetet, és egy megsárgult fénykép esett ki belőle.

Egy gyakornok vette fel. Egy sötét bőrű fiatalembert ábrázolt, aki egy idős nő mellett integetett, egy zongora előtt.

A sarokban Rafael Maldonado neve díszelgett.

A lány a fényképre nézett, majd a vele szemben ülő férfira. Mielőtt kérdezhetett volna, a férfi lejátszotta az első hangot.

A hang gyengén jött ki, és Octavio hangos nevetésben tört ki.

– Az unokahúgom jobban játszik.

Rafael behajlította az ujjait. A hideg megmerevítette őket. Megpróbált egy akkordot húzni, vett egy levegőt, és elmozdította a bal kezét, hogy ellensúlyozza a remegést. Nem követelhette meg a testétől ugyanazt, mint 22 évesen. Ezt már azelőtt tudta, hogy elkezdte volna.

Azt is tudta, hogyan kell hallgatni.

Egy Chopin-ballada elejét játszotta, visszafogottabb ritmusban, gondosan megválogatva a frázisait. Rábukkant egy részletre, és megállás nélkül újra megtalálta. A dallam lassan erősödött, egy olyan szándék táplálta, amire a jelenlévők közül senki sem számított.

A recepciós abbahagyta a gépelést.

Rafael már nem Octavióra hallgatott. A zongorára figyelt, kereste a megfelelő súlyt minden billentyűn, és azt választotta, hogyan folytathatja anélkül, hogy fájdalmat okozna magának. Felhagyott bizonyos gyors mozdulatokkal, bár a mondatok jelentésének módja megmaradt a sajátjának.

A gyakornok, Abril, letérdelt, hogy felvegyen egy újabb leesett papírlapot a füzetből. Egy ceruzával írt kotta volt rajta, tele javításokkal és nedves foltokkal. Letette a kottatartóra.

– Rendben van ez így?

Rafael bólintott anélkül, hogy abbahagyta volna a játékot.

Abril leengedte a mobiltelefont, amit az elején vett elő.

Octavio abbahagyta a mosolygást, de még mindig nem fogadta el, ami történik.

– Nos, ennyi.

Senki sem mozdult.

Rafael befejezte a Chopin-töredéket, és egy másik dallamra váltott. Egyszerű volt, csupán néhány hangjegyből állt, amelyek apró eltérésekkel tértek vissza. Emlékezetében egy metróállomás mellett született, miközben a pirkadatra várt, hogy egy kávézóban kimehessen a mosdóba.

Részletekben írta: az egyik mondatot egy esős éjszakán, a másikat miután egy idegennel osztott meg egy tacot, a harmadikat pedig akkor, amikor egy gyerek megkérdezte tőle, hogy van-e otthona.

Most már teljesen a fején kívül hallotta.

A történet felénél egy kézikocsi csapódott egy fémajtónak. A csattanás visszhangzott a hallban, és Rafael összerezzent. Bal keze elengedte a kulcsokat. Néhány másodpercig úgy tűnt, mintha zavarban lenne.

Octavio kihasználta a csendet.

– Látod.

Luis mellette állt, anélkül, hogy hozzáért volna.

– Itt van, uram.

Rafael gyorsan vette a levegőt.

– Luis vagyok.

Az őr az üvegre mutatott.

– Itt egy kis víz.

Rafael a pohárra nézett, a növényekre a hallban, a jegyzetfüzetre. Lassan visszatért a jelenhez. Kortyolt egyet, és két kézzel letette a poharat, nehogy kilöttyenjen.

Octavio egy lépést tett a pad felé.

– Elég volt a látványosságból.

Luis közbelépett.

– Te kezdted.

A mondat hallatán a menedzser meg sem szólalt. April odalépett az őrhöz. Egy meghallgatásra váró, feltörekvő zenész is a zongora mellett maradt.

Rafaelnek sikerült felállnia és elmennie. Senki sem próbálta volna megállítani. Ujjait azonban visszahelyezte a billentyűkre.

– Még be kell fejeznem.

Ott folytatta, ahol abbahagyta. Már nem próbálta leplezni a remegést. Szüneteket tartott, a kezéhez igazította az akkordokat, és olyan gyengéden fejezte be a dalt, hogy az emberek odahajoltak hallgatni.

A hall túloldalán egy nő lépett ki a liftből.

Inés Salgado, a Horizonte igazgatója, korábban tért vissza egy megbeszélésről, mint várta. Meghallotta a dallam utolsó részét, és megállt az ajtóban. Nem ismerte fel azonnal az idős arcot, de a billentyűzet fölé hajolás fájdalmasan ismerősnek tűnt.

Abril szó nélkül megmutatta neki a fényképet.

Inés érezte, hogy fázik a keze.

Amikor 21 éves volt, édesanyja hazavitt egy lemezt egy mexikói zongoristától, aki rendkívüli karriert ígért neki. Hónapokig hallgatták, miközben a vizsgáira készült. Később más koncerteket keresett, de a név eltűnt a műsorról.

Azt a feljegyzést a lakásában őrizte.

Közeledett a bankhoz.

– Rafael Maldonado?

Eltartott egy ideig, mire felnézett.

– Régóta nem hívott már így bárki is.

Octavio letette a telefont.

– Inés, bocsáss meg a rendetlenségért.

A pulton hagyott tortára és a padlón heverő bankjegyre nézett.

— Mi történt itt?

– Engedély nélkül lépett be, és nem volt hajlandó távozni.

Luis elővette a mobiltelefonját. Épp elkezdte a felvételt, amikor Octavio megfenyegette, hogy megbünteti, attól tartva, hogy bizonyíték nélkül marad a történtekről.

– Ő is éhesen jött be.

Inés végignézte a videót: a gúnyolódást, a pénzdobálást, az étel elzárását a keze elől. Hallva alkalmazottai nevetését, összeszorította az ajkait.

Octavio megpróbálta magyarázkodni.

– Nem tudtam, hogy fontos személy.

Inés felnézett.

– Éppen most mondtad el pontosan, hogy mi a probléma.

Mielőtt bármit is hozzátehette volna, Rafael elvesztette az egyensúlyát, miközben felállt. Luisnak sikerült elkapnia. A férfi sápadtan kapaszkodott a padba, Abril pedig egy sokszor összehajtogatott levelet talált a jegyzetfüzet lapjai között.

Egy Teresa nevű nőnek volt címezve. Soha nem küldték el.

Rafael a levélre nézett, és kinyújtotta a kezét.

– A nővérem azt hiszi, hogy meghaltam.