Inés orvosi segítséget hívott, és elvitte Rafaelt egy csendes szobába, távol a mobiltelefonoktól. Nem egy szerződéssel ültette le. Kényelmes széket, magánéletet és olyan ételt ajánlott neki, amit lassan ehetett, követve a kezelők utasításait.

Octaviót felfüggesztették pozíciójából, amíg a videókat és a tanúvallomásokat áttekintették. A felvételek megerősítették a bántalmazást. Napokkal később elhagyta a céget.

Akik nevettek, azoknak is felelniük kellett a tetteikért. A recepciós beszélni akart Rafaellel, de Inés azt mondta, hogy majd ő dönti el, hogy meghallgatja-e. Az alkalmazottak szégyenérzete nem válhat újabb teherré a megalázott férfi számára.

Amikor kettesben maradtak, Inés letette a fényképet az asztalra.

– Megvannak a nyilvántartásaim.

Rafael hüvelykujjával végigsimított Ernestina képén.

– A matrac alatt vasalta ki a ruhát, mert nem volt vasalója.

Alig mosolygott.

– Azt mondta, úgy nézett ki, mint egy buli, pedig nem az volt.

Inés Teresáról kérdezte. Rafael egy darabig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

A húga visszatért Oaxacába, amikor a férje megbetegedett. Egy ideig leveleztek egymással. Aztán Rafael elvesztette a telefonját, és annyiszor váltott szállást, hogy a címét is elvesztette.

Teresa otthon szerette volna fogadni. A férfi félt, hogy üres kézzel érkezik, hogy ott betegszik meg, és hogy elfoglalja a helyet az unokaöccsei elől. Azt mondta neki, hogy jól van, és hogy hamarosan lesz állása.

– Minden hazugság megnehezítette a visszatérésemet.

Azért írta meg azt a levelet, hogy elmondja neki az igazat, de sosem volt bátorsága elküldeni. Teresa eközben érdeklődött felőle, kórházakat keresett fel, és amikor csak tehette, a fővárosba utazott. Egy régi ismerőse biztosította, hogy Rafael meghalt.

Inés nem ígérte meg, hogy azonnal megtalálja. Az engedélyével segítséget kért, hogy megtalálják és ellenőrizzék, valóban ő-e a megfelelő személy.

A hívás 4 nappal később jött.

Rafael egy ideiglenes szobában volt, amikor meghallotta a nővére hangját a telefon másik végén. Olyan erősen szorította a készüléket, hogy megfájdultak az ujjai.

-Gyors.

Csend lett, majd egy tompa zaj.

– Mondd el, mit mondott a nagymamám, amikor elrejtette előlem a tortillákat.

Rafael lehunyta a szemét.

– A kis egered.

Terézia sírni kezdett.

– Kerestelek, Rafa.

Homlokát a falnak támasztotta.

– Szégyelltem magam.

– Szerettem a bátyámat.

A kifejezés védtelenné tette.

Teresa másnap megérkezett a lányával és egy zacskó kenyérrel. Amikor meglátta őt, megállt az ajtóban. Rafael felállt a neki kapott bot segítségével.

Körbejárta a szobát, és óvatosan megölelte, mintha még mindig ellenőriznie kellene, hogy valóban ő az.

Aztán félretette, hogy jobban megnézze.

– Nagyon haragszom rád.

Rafael bólintott.

-Tudom.

Terézia ismét megölelte.

– És nem tervezem, hogy csak emiatt elhagylak.

A felépülés nem volt gyors. Voltak időpontok, pótolnivaló dokumentumok, térdgyakorlatok, és olyan éjszakák, amikor Rafael arra ébredt, hogy még mindig kint van. Hetekig az ágy mellett hagyta a katonai dzsekijét, és egy szalvétába rejtette az ételt.

Teresa nem nevetett, amikor megtudta. Egy lefedett edényt hagyott az asztalon, amíg a férfi meg nem szokta, hogy másnap reggeli lesz.

Inés felajánlotta neki a lehetőséget, hogy folytassa karrierjét, amikor készen áll rá. Rafael időt és független tanácsot kért, mielőtt aláírta volna. Meg akarta érteni a feltételeket, meg akarta tartani a szerzeményeit, és el akarta dönteni, mikor meséli el a történetét.

– Nem akarom, hogy az éhségem legyen az album reklámja.

Inés beleegyezett.

Eközben a lobbiból érkező videók keringtek. Özönlöttek az üzenetek, interjúk és elhamarkodott ajánlatok. Rafael többet is visszautasított. Értékelte, hogy az emberek meghallgatták, de vissza kellett szereznie valamit, amit az utca és a lobbi elvett tőle: a választás lehetőségét.

Rövid stúdiófelvételekkel kezdődött. Voltak délutánok, amikor 20 percet játszott. Máskor a rengés miatt hamarabb kellett pihennie. A hangmérnök türelmesen várt, Abril pedig, aki a produkcióban segédkezett, sorrendbe állította a kottákat.

Hónapokig tartó előkészületek után 11 héten át készített felvételeket. Az album címe Aquí sigo (Itt vagyok) volt. Fiatalkorából származó zenéket és olyan darabokat is tartalmazott, amelyeket hangszer nélkül, kartonon, padokon és kölcsönmatracokon komponált.

A kezei megjelentek a borítón lévő jegyzetfüzet mellett. Kiválasztotta a fényképet.

Első koncertjét egy kis helyszínen adta. Üléseket kért a menhely lakóinak, a takarítószemélyzetnek és azoknak, akik segítettek neki, amikor senki sem tudta a nevét.

Teresa az első sorban ült, ölében Ernestina ruhája, amit évek óta őrizgetett.

Mielőtt játszani kezdett volna, Rafael lelépett a színpadról, és a kezét a kendőre helyezte.

– Most vettünk volna neki egy vasalót.

Teresa nevetett, könnyek patakzottak az arcán.

Rafael visszatért a zongorához. Ezúttal evett, tudta, hol fog aludni, és volt kit hívnia, ha nehéz lenne az éjszaka. Kapkodás nélkül játszott, bevette a testének szükséges szüneteket. A közönség az utolsó hangig hallgatta.

Jövedelmének egy részéből és mások támogatásával zenei és mentorprogramot indított hajléktalan veteránok számára. A hangszerek és az órák mellett segítséget nyújtott a dokumentumok beszerzésében, az ellátáshoz való hozzáférésben és a lakhatás megtalálásában is.

Rafael ragaszkodott ahhoz, hogy senkinek sem kell tehetséget bizonyítania ahhoz, hogy támogatást kapjon.

Hónapokkal később egy férfi érkezett egy szakadt hátizsákkal. Ránézett a nappaliban lévő billentyűzetre, majd az asztalra, ahol Teresa kávét és kenyeret osztogatott.

– Nem tudok semmit sem játszani.

Rafael odahozott egy széket.