Ryan állkapcsa valami merev és csúnya dologgá feszült. Belépett a középkonzol és a csónakperem közötti szűk helyre, és a lányt a fartükörhöz szorította.

– Szereti csinálni – sziszegte Ryan, hangja rekedt, remegő suttogássá halkult. – Ettől igazságosnak érzi magát. Úgy érzi, hogy jobb nálam. És te is pontosan ugyanolyan parazitává változol. Lenézel magad elé. Jegyzetelsz. Arra vársz, hogy elhibázzak valamit.

– Menj el a közelemből! – mondta Lily, miközben a háta mögé nyúlt valamiért – egy csáklyáért, egy vödörért, az alumínium korlátért. – Fordítsd meg a csónakot, Ryan. Azonnal haza akarok menni.

– Ezen a hajón nem adsz parancsokat – vicsorgott. – Tizenöt éves vagy. Egy szót sem tudsz arról, hogy mit áldoztam fel ezért a családért. Azt hiszed, Claire-nek lenne az a háza, ha nem maradtam volna, hogy gondoskodjak apáról, amíg a hospice-ban rothadt? Neki egyetemre kellett mennie! El kellett mennie! Én maradtam!

„Anya fizette apa orvosi számláit!” – kiáltotta Lily, a rémület végre áttörte a büszkeségét. „Minden hétvégén ott volt! Miért tetteted mindig, hogy rajtad kívül senki sem csinál semmit?!”

Ryan előrelendült. „Fogd be a szád!”

„Gyáva vagy!” – zokogott, miközben a tat korlátjának dőlt, a hideg vizet pedig a három méterrel alattam hömpölygő tajtékos hullámok kavarták fel. „Kezdte már látni! A nagymama kezdi látni! Mindenki tudja, hogy ki vagy!”

Ryan nem állt meg. Nem pislogott. Egy alig emberi torokhanggal átugrott a fedélzet fennmaradó egy méterén, és mindkét kezével meglökte, tenyerével egyenesen a mellkasa közepébe csapódva.

Az erő felemelte a lábáról. Súlypontja az alacsony alumíniumkorlátba ütközött, és a horizont hevesen az ég felé billent.

Egy pillanatig Lily ujjai a csónak hideg peremének féméhez súrlódtak, majd a világegyetem fülsiketítő, jeges robajlásba olvadt szét.

Az oregoni partok közelében lévő Csendes-óceán nem szívesen fogad, hanem összeroppant. A hőmérséklet ötvenkét fok volt. A víz egyetlen, gyötrelmes sikolyban kiűzte Lily tüdejéből az összes oxigénmolekulát. Lenyelt egy nagy korty habot, orrmelléküregei sótól égtek, sötétség borította be a szemét, ahogy három méterrel a felszín alá merült.

Az ösztönei küzdöttek a sokkhatás ellen. Lábai vadul rúgkapáltak, karjai a nedves rövidnadrág és sportcipő nehéz lében kapaszkodtak. Feje áttörte a hullámokat a vakító napfényben. Lihegett, köhögött, fuldoklott, szeme csípős sós víztől ömlött.

A Tengeri Zsivány három méternyire sodródott.

Ryan a tatkorlátnál állt. Előrehajolt, keze az alumíniumfedélen nyugodott, és a lányt figyelte.

– Ryan! – sikította Lily vékony, reszelős hangon, mely a tenger hatalmas kiterjedésétől rekedt. – Ryan, segíts! Nem kapok levegőt! Dobj egy zsinórt!

Nem mozdult. Nem nyúlt a válaszfalra erősített narancssárga mentőgyűrűért. Nem vette fel a lábánál heverő feltekercselt dobókövet. Egyszerűen csak lenézett a húga gyermekére, akinek zihált a mellkasa, arca minden vértől kiszáradt, rémisztő, üres nyugalomba burkolózott.

„Ryan, kérlek!” – kiáltotta, miközben kétségbeesetten rúgkapált, miközben egy hullám felemelte, majd a fartükör mögötti hideg teknőbe dobta. „Kérlek!”

Ryan Mercer kissé előrehajolt. A szavak, amelyek elhagyták a száját, tisztán, hidegen és véglegesen csengtek a víz felett:

„Köszönj a cápáknak!”

Sarkon fordult.

Lily hitetlenkedő rémülettel figyelte, ahogy a csizmája céltudatosan a kormánykerék felé mozdul. A két külmotor köhögött, szürke füstfelhőt okádott, majd életre kelt. Előretolta a kettős gázkart. Az alumínium hajótest siklott, a két rozsdamentes acél légcsavar forrásban lévő fehér habból készült árkot vájt a vízbe.

A hullámok falként csapódtak Lilyhez, ismét a mélybe taszítva. Mire felküzdötte magát a levegőbe, a hajó már ötven méterre volt tőle, a tat hullámai pedig egyenesen a horizont felé mutató nyíllá keskenyedtek.

„Ryan!” – sikította, míg elszakadtak a hangszálai. „RYAN!”

A motor hangja elhalkult. Egy távoli, dühös darázs zúgása. Aztán elnyelte a szél sziszegése és a tenger ritmikus, közömbös lélegzése.

Egyedül volt. Tíz mérföldre a parttól. Sehol egy csónak. Sehol egy mentőmellény. A tornacipője alatt semmi, csak kétszáz méternyi jeges, ragadozó fekete víz.

4. fejezet: A széttört folyosók

Délután tizenkettő tizennégykor a városi Safeway áruház negyedik folyosójánál álltam, és kétféle teljes kiőrlésű tésztát hasonlítottam össze.

Annak a pillanatnak a hétköznapi részletei örökre bevésődtek az agyamba: a felettem vibráló fénycső, ami mély B-dúrban zümmögött; a padlóviasz és a túlérett sárgadinnye illata; a mennyezeti hangszórókból szűrődő halk popzene. A kosaramban volt egy doboz tojás, egy korsó tejszín, két font friss tőkehal, amit a halárustól vettem, hogy halas tacót készítsek Lilynek, amikor hazaér, és egy doboz lime-os jégkrém, amit imádott.

Megszólalt a telefonom a vászon táskámban.

Letettem a tésztásdobozt, a farmeromba töröltem a kezem, és felvettem a készüléket. A hívóazonosító egy ismeretlen tízjegyű számot mutatott, Astoria körzetszámmal.

Általában hagyom, hogy az ismeretlen hívások a hangpostára érkezzenek. De egy anyai megérzés nem misztikus hatodik érzék; apró, riasztó adatpontok tudatalatti felhalmozódása. Ryan nem küldött nekem üzenetet tizenegykor, ahogy ígérte. Lily helymeghatározása két órával ezelőtt megszakadt, amit a gyenge külföldi mobilhálózati lefedettségnek tulajdonítottam.

A hüvelykujjammal végighúztam a zöld sávot. „Halló?”

– Claire Mercerrel beszélek? – A hang férfias volt, mély, éles, összetéveszthetetlenül olyan valakire jellemző, aki szörnyű híreket közöl a kenyeréért.

„Igen. Ki ez?”

„Mrs. Mercer, a nevem Alvarez tiszt . A Clatsop megyei tengerészgyalogos járőrségtől vagyok .”