A négyes folyosó levegője hirtelen megritkult, mintha egy ipari porszívó ereszkedett volna le a mennyezetről. A kocsi fogantyúja jegesnek érződött a tenyeremben. „Baleset történt? Ryan hajója…”

„Asszonyom, a lányát, Lily Mercert, kiemeltük a vízből.”

A tornacipőm alatt mintha tíz centit süllyedt volna a padló. A térdem szörnyen remegett. Nehézkesen nekidőltem a fémpolcoknak, és csörömpölve három doboz pennét ejtettem a linóleumra.

„Kigyógyultam?” A szó ólomsúlyként nehezedett a torkomra. Nem tudtam megmondani a következő kérdést. Minden szülő tudja, hogy a „kigyógyult” szót használják, amikor egy tavat vonszolnak a tengerbe. A „kigyógyult” egy gumizsákba zárt holttestet jelent.

– Él, Mrs. Mercer – mondta azonnal Alvarez rendőr, hangja ellágyult, elkapva a lélegzetemben a pánikot. – Él. Eszméleténél van.

Egy hang hagyta el a számat, ami nem volt szó – egy szakadt, állatias zokogás, ami magára vonta egy három méterre lévő idős nő figyelmét. Megállította a kocsiját, és riadtan a torkához kapott.

„Hol van?” – ziháltam, a könnyeim azonnal elvakítottak. „Hová viszed?”

„Egy kereskedelmi halászcsapat húzta ki a halat körülbelül nyolc mérföldre Falcon Pointtól” – magyarázta a rendőr kimért és sürgető hangon. „Jelenleg egy mentőautóban van, úton az astoriai Columbia Memorial Kórházba . Jelentős hipotermiája és súlyos légzési nehézségei vannak, de a mentősök jelentése szerint az életfunkciói stabilizálódnak. Azonnal a sürgősségi osztályra kell mennie.”

„Tíz percre vagyok. Jövök. Most rögtön jövök.”

Megfordultam, hogy a tolóajtók felé rohanjak, otthagyva a bevásárlókocsimat, a pénztárcám vadul himbálózott a csípőmön. Aztán a rendőr újra megszólalt, hangneme sötétebbé, hidegebbé változott, egy bűnügyi nyomozás acélos hangvételével.

„Mrs. Mercer. Mielőtt leteszi a telefont.”

Megálltam az automata ajtók mellett, a hideg tengeri szél az arcomba csapott. „Mi? Mi az?”

– A lánya tett egy nyilatkozatot a mentőalakulatnak – mondta Alvarez óvatosan. – És megismételte a mentősöknek is. Azt állította, hogy nem esett a vízbe. Azt állította, hogy szándékosan lökték a tengerbe.

Az agyam nem volt hajlandó feldolgozni a szótagokat. „Kinyomták? Miről beszélsz? Ryan vele volt.”

– Igen, asszonyom – felelte a tiszt hátborzongatóan nyugodt hangon. – Azonosította a hajó üzemeltetőjét, az ön testvérét, Ryan Mercert, mint azt a személyt, aki megtámadta és a partra hagyta.

A parkoló felett nem szakadt le az ég. Az autók nem álltak meg a 101-es főúton. A világ folytatta közömbös forgását. De a mellkasomban valami ősi és teherhordó dolog vágódott le, olyan hanggal, mintha fém szakadna szét.

Nem emlékeztem a kórházba vezető útra. Csak a kerekeim csikorgó hangjára emlékeztem az autópálya fehér vonalain, a kezeim tíz és kettőnél kulcsolódtak össze, és az ajkaim végtelen, ritmikus kántálásban mozogtak: Él, él, él!

Amikor berontottam a sürgősségi osztály dupla ajtaján, égett gumi és hideg izzadság szagát árasztva, egy sós, sárga kantáros overallos férfi állt fel a műanyag váróteremben lévő székekről. Széles vállú volt, ezüstös csíkokkal tarkított fekete hajjal, arcán mély barázdák éktelenkedtek a tengeri szélbe hunyorogva töltött élet nyomai. Dízel, nedves gyapjú és sós víz szaga áradt belőle.

– Claire Mercer? – kérdezte, és az utamba állt.

Vadul meredtem rá. „Ki maga?”

– Daniel Cho kapitány – mondta halkan, és kinyújtotta kérges, tenger okozta sebhelyektől sárgult kezét. – Én vezetem a Wanderert. Mi vagyunk a horogsoros hajó, amelyik megtalálta.

Mindkét remegő kezemmel megragadtam a nehéz alkarját, körmeimmel a nedves gumikabátjába mélyedtem. „Mennyire… mennyire rossz a helyzet?”

Daniel Cho olyan szemmel nézett rám, amely már látott kijutást az óceáni tragédiákból. „Harcos fickó, asszonyom. Amikor áthúztuk a korláton, a testhőmérséklete 32 fok volt. Az ajka olyan kék volt, mint egy kagylóhéj. De úgy kapaszkodott abba a narancssárga párnába, mintha tömör aranyból lenne. Egyenesen a fedélzeti emberemre nézett, a fogai között, amelyek annyira vacogtak, hogy véreztek, és elmondta, ki tette. Megbizonyosodott róla, hogy felírtuk a nevét, mielőtt elájult.”

Egy ápolónő jelent meg a belső ajtóban, és a nevemet szólította.

Cho kapitányra néztem, a szemem lángolt. „Köszönöm. Istenem… köszönöm, hogy a vizet nézted.”

Cho arca megkeményedett, sötét, fortyogó düh suhant át megviselt vonásai mögött. „Ne nekem köszönje, Mrs. Mercer. Köszönje meg, hogy a szerencséje azt a gyereket a csónakom elé sodorta. Mert harminc év alatt, amit ezen a parton töltöttem, láttam már néhány ocsmány dolgot. De egy férfi, aki egy gyereket az árapályra hagy? Az nem halász. Az egy szörnyeteg.”

A nővér végigvezetett a világos, fertőtlenítőszerillatú folyosón a 3-as számú traumaöbölbe.

Lily a hordágyon feküdt egy hegynyi termikus medveölelő takaró alatt, műanyag csövek pumpálták a forró levegőt reszkető tagjain. Bal kézfejére infúziós kanül volt ragasztva, amiből sóoldat melegítette az ereit. Bőre félelmetes, áttetsző szürkésfehér volt, ajkai felrepedeztek és sótól hegek borították. Alkarján és mellkasán mély, bíbor horzsolások éktelenkedtek – a súrlódás okozta égési sérülések, amiket a nyitott cellás habpárnába kapaszkodás okozott három órán át a fagyos hőségben.

– Lily – suttogtam, és térdre rogytam az ágy mellett.

Szemhéjai felrivallva tágra nyíltak. Véresek voltak, a szemfehérje sós víztől és a rettegéstől égett. Amikor felismerte az arcomat, a félelem a szemében nem tűnt el – pengévé élesedett, amit egyenesen a szívembe döfött.