A képernyőn az üres alumínium fartükör látszott, mögötte a nyílt tenger hullámzó kékeszöld dombjai. Aztán, a korlát fölé hajolva, Ryan Mercer felsőteste jelent meg a képben.

Nem tűnt mániákusnak. Nem tűnt adrenalintól őrületesnek. Arca hideg és kifejezéstelen volt, szája megvető gúnyra húzódott.

A hangfelvétel félelmetes, kristálytisztasággal ragadta meg a hangját a sós víz sziszegése felett:

„Köszönj a cápáknak!”

A kamera remegett, miközben a konzol felé sétált. A két külmotor felbőgött, egyre hangosabban, míg a hang elviselhetetlen sikolyrá nem változott. A kép szélén, a hajó habzó hullámain keresztül egy narancssárga úszópárna zuhant a fehér vízbe, majd egy futó pillantást vetett egy apró, sötét fejre, amely a hullámokban küzdött.

Aztán a csónak felgyorsult. A tenger kitágult. A folt eltűnt.

A videó véget ért

Nem sikítottam. Nem ájultam el. A megfulladással fenyegető könnyek egyszerűen elpárologtak, elperzselték őket a hideg, abszolút düh kemencéje. Minden alkalommal, amikor megvédtem, minden számla, amit kifizettem, minden kifogás, amit zokogó anyánknak hoztam fel – mindez gúnyolódó szellemek soraként vonult előttem.

– Vance nyomozó – mondtam nyugodt hangon, határozott ujjakkal, miközben visszaadtam neki a tabletet. – Küldjön egy jelöletlen autót két háztömbnyire a házamtól. Adjon nekem harminc percet vele. Csak harminc percet.

– Claire – figyelmeztette Alvarez –, ha gyanítja, hogy tudod, erőszakossá válhat.

– Nem lesz erőszakos – mondtam, és a kórház kijárata felé fordultam. – Mert Ryan Mercer csak akkor bátor, ha az áldozata tizenöt éves és tíz mérföldre van a tengertől.

6. fejezet: A hazugság anatómiája

És így érkeztünk vissza a sötét nappalimba abban a pillanatban. Este hét harminchatkor.

Ryan a boltív alatt állt, kulcsait szorongatta a kezében, szürke horgászorkányán még mindig ott motoszkált az óceán illata, amelyről azt hitte, elnyelte a titkát.

– Teljesen összeomlott – ismételte Ryan, hangja egyre magabiztosabbá vált, miközben belépett a nappaliba, érezve, hogy nem sikítottam fel azonnal, vagy támadtam rá. – Teljesen hisztérikus rohamot kapott. Megpróbáltam lenyugtatni, Claire. Isten a tanúm, hogy megpróbáltam.

– Mondd el, mi történt, Ryan – mondtam, miközben a kezem mozdulatlanul az ölemben maradt. – Kezdd az elején. Ne hagyj ki egyetlen részletet sem.

Kihúzta a velem szemben lévő nehéz karosszéket, a falábai végigsúrolták a padlót, és leült. Előrehajolt, könyökkel a térdére támaszkodott, kezeit komoly, testvéri gyász pózában kulcsolta össze. Ugyanezt a pózt használta, amikor elmagyarázta, miért nem tudja visszafizetni az ötezer dollárt, amit a csődbe jutott felszerelésboltjára vett kölcsön.

– A Kőfalon horgásztunk – kezdte, és egy nehéz, teátrális sóhajjal rázta a fejét. – Először minden remek volt. Aztán megint előhozakodott a kaszinós dologgal. Elkezdett rám ordítozni, Claire. Ott kint a vízen. Azt mondtam neki: „Lily, hagyd már békén. Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat.” De olyan volt, mint akit megszállt valami. Elkezdte dobálni a felszerelést a fedélzeten. Bedobott egy kétszáz dolláros orsót a hajófenékbe.

„Tényleg?” – kérdeztem halkan.

– Igen! – mondta Ryan, szeme elkerekedett a színlelt felháborodástól. – Teljesen elvesztette az önuralmát. Mondtam neki, hogy lerövidítem az utat, és egyenesen visszaviszem a dokkhoz. És ekkor megőrült. Azt mondta, ha visszaviszem, mindenkinek elmondja, hogy megfenyegettem. Azt mondta, tönkretesz engem.

„És aztán?”

Ryan nyelt egyet. Az ádámcsutkája megremegett a torkában. A sötétített ablak felé nézett, tekintete a ködbe vándorolt, és felidézte magában a tragédiát.

„A hajó végébe ment. Én voltam a kormánynál, és a gyújtáskulcsok után nyúltam. Megmondtam neki, hogy üljön le és vegye fel a mentőmellényét. És ő… Claire, egyenesen rám nézett, és azt mondta: »Megbánod majd«, és összerezzent.”

A szobában olyan sűrű csend volt, mintha húsz öl mélyről nyomta volna a víz a dobhártyáját.

– Ugrott – ismételtem meg.

– Egyenesen a fartükör felett – suttogta Ryan, arcát a kezébe temette, válla pedig száraz, begyakorolt ​​zokogástól rángatózni kezdett. – Egyenesen a hullámvölgybe. Azonnal leállítottam a motorokat. Bedobtam egy gyűrűt. Mindenemet visszadobtam. Megfordítottam a csónakot, Claire. Istenre esküszöm apánk sírjára, hogy négy órán át köröztem a víz felett. Négy órán át! De az áramlat… a hasadék olyan erősen hömpölygött dél felé. Nem találtam. Nem láttam.

Felnézett, végre könnyek csillantak a szeme sarkában – igazi könnyek, melyeket saját teljesítménye okozta hatalmas nyomás okozott.

– Pánikba estem, Claire – nyögte ki, miközben átnyúlt az alacsony asztalon, és megpróbálta megfogni a kezem. – Rémült voltam. Tudtam, hogy fog kinézni! Tudtam, hogy mindenki engem fog hibáztatni! Egyenesen idejöttem, mert nem tudtam, kihez fordulhatnék. Te vagy az egyetlen ember, aki megért engem. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy nem vagyok rosszfiú.

Visszahúztam a kezem, mielőtt a bőre hozzáért volna az enyémhez. Az undor fizikai hányingerként tört fel a torkomban.

„Négy órán át köröztél?” – kérdeztem.

„Minden percben” – zokogta. „Addig kiabáltam a nevét, amíg a torkom ki nem égett.”

– És aztán fél háromkor kikötöttél a hajón?

Ryan megdermedt. Zokogása elakadt. Egy apró, mikroszkopikus riadalom villant fel könnyes szeme mögött. „Mi? Nem. Később volt. Biztosan négy… öt harminc volt.”