Az oltárnál mondta le az esküvőt, mert azt hitte, senki vagyok… Fogalma sem volt, hogy én vagyok az a sikerszerző, aki után a családja kétségbeesetten fut.

Nicolás húga, Elena vette át az igazgatói posztot. Első lépése átlátható szerződések létrehozása és egy független bizottság létrehozása volt az írók jogainak védelmére.

A Ledesma Kiadó elszalasztotta a lehetőséget Alma Córdova új trilógiájának kiadására.

Mariana egy olyan kiadóval kötött szerződést, amely már a kilétének ismerete előtt is tiszteletben tartotta anonimitását. Nem a legmagasabb ajánlatot választotta, hanem azokat az embereket, akik soha nem próbálták rávenni, hogy felfedje a kilétét.

Miklós soha többé nem kérte meg, hogy jöjjön vissza.

Egy kis egyetemi kiadónál kezdte az alapoktól, anélkül, hogy apja vezetéknevét használta volna. Hónapokkal később egyetlen levelet küldött Marianának.

„Amit az oltárnál tettem, az nem kényszerű szerelem volt. Gyávaság volt. Nem kérek még egy esélyt. Csak azt akarom, hogy tudd, hogy az elvesztésed arra kényszerített, hogy felfedezzem, melyik részem tartozik apámhoz, és melyiket kell magamnak felépítenem.”

Mariana megtartotta a levelet, de nem válaszolt rá.

Voltak olyan sebek, amelyeket meg lehetett bocsátani anélkül, hogy újra kapcsolattá alakítottuk volna őket.

Nyolc hónappal később egy regénybemutatón találkoztak újra. Nicolás soványabbnak, de nyugodtabbnak is tűnt.

„Hallottam, hogy az új kiadótok 3 könyvet fog kiadni” – mondta.

-Így áll a dolog.

– Örülök, hogy találtak egy hozzájuk méltó házat.

-Remélem, te is megtalálod a tiédet.

Miklós bólintott.

– Túl későn tanultam meg valamit. Az örökölt vezetéknév nem jellemvonás.

– És mit fogsz most csinálni?

–Próbáld meg kiérdemelni az enyémet.

Ígéretek és neheztelés nélkül búcsúztak el. Mariana most először volt képes emlékezni a kapcsolatuk jó dolgaira anélkül, hogy összekeverte volna őket a visszatérés okával.

Négy hónappal később Oaxacába költözött. Ott nyitotta meg a La Casa de las Voces-t, egy kis íróközpontot egy kávézó felett. Ingyenes workshopokat kínált az iskolából kimaradt nőknek, az éjszaka író munkásoknak és a pénztelen fiataloknak, akiknek nem volt pénzük irodalom tanulására.

Mateo vette át az adminisztráció irányítását. Elisa minden hónapban meglátogatta őket, és panaszkodott, hogy Mariana túl sok diákot vesz fel díjmentesen.

„Milliós példányszámban kelnek el a regényeid” – emlékeztette a nőt. „Nem kell éjfélig dolgoznod.”

– Pontosan ezért tudom megnyitni az ajtót azok előtt, akiknek valóban szükségük van rá.

Harmadik könyve volt az első, amely két névvel a borítón jelent meg:

„Mariana Valdés, korábban Alma Córdovaként ismert író.”

Már nem kívánt megosztottságot az egyszerű nő és a sikeres író között. Mindketten ugyanazok voltak.

A bemutató napján a terem zsúfolásig megtelt. Az első sorban Aurora ült, egy 62 éves diáklány, aki gyerekként tanult meg olvasni, de írni soha nem mert.

A bemutató után Aurora átnyújtott Marianának egy jegyzetfüzetet.

– Befejeztem az első történetemet.

Mariana elolvasta a kezdőoldalt, és mélyebb érzelmeket érzett, mint amikor a regényeit egy bestsellerlistán látta.

– Szeretnéd, ha együtt átnéznénk?

– Azt hittem, túl elfoglalt lesz.

– Soha nem ezért.

Egy évvel később a La Casa de las Voces kiadott egy antológiát 20 diák tollából. A könyv nem kelt el milliós példányszámban, de minden szerző megkapta az első példányát, amelyen a valódi neve szerepelt a borítón.

Az ünneplés alatt Mateo megtalálta Marianát az erkélyen.

– Boldogabbnak tűnsz, mint az esküvő előtt.

– Azt hittem, ha elveszítem azt a házasságot, az tönkreteszi az életemet.

– Talán csak tönkretette azt az életet, amibe megpróbáltál beilleszkedni.

Mariana Oaxaca fényeit nézte, és hallgatta a nappaliból kiszűrődő nevetést.

–Évekig titkoltam a nevemet, mert féltem, hogy az emberek másképp fognak rám tekinteni. Aztán olyan emberekkel találkoztam, akik már nem tiszteltek, mert azt hitték, semmit sem jelentek nekik.

– És mit tanultál?

– Az értékem sosem változott. Csak az információk változtak, amik másoknak voltak rólam.

Abban a pillanatban az egyik diákja odahívta, hogy felszelje a tortát. Mariana visszatért a tanterembe, olyan emberekkel körülvéve, akiknek nem volt szükségük a hírnevére ahhoz, hogy szeressék.

Octavio azt mondta, hogy nincs olyan neve, ami méltó lenne a családjába való belépésre.

Két évvel később könyvei 18 ország kirakataiban voltak, központja több mint 300 írónak segített, és egy olvasógeneráció ismerte annak a nőnek az arcát, aki oly sokáig rejtve maradt.

De a legnagyobb győzelme nem az volt, hogy a világ megtudta, ki is Alma Cordova.

Az történt, hogy Marianának már nem kellett álnévre, házasságra vagy egy befolyásos család jóváhagyására támaszkodnia ahhoz, hogy pontosan tudja, mennyit ér.