Most, három évvel később, a megmentett fiatal hím a szavanna királyává, egy egész falka hatalmas, sebhelyes vezérévé érett. És nem felejtett.

A vastag kötél hirtelen engedni kezdett az éles tépőfogak szorításában. A rostok egymás után pattantak el, míg végül egy utolsó, erőteljes rántással az oroszlán átharapta a csomót. Emily kezei elernyedve hullottak a testéhez. A lábai, amelyeket órákon át feszített a rettegés és a kényelmetlen póz, felmondták a szolgálatot. Előrebukott, egyenesen a poros földre, de mielőtt arccal a fűbe zuhant volna, az oroszlán a hatalmas, sörényes fejével megtámasztotta őt.

Emily remegve omlott össze, zokogva fúrta az arcát a ragadozó meleg, poros sörényébe. A hím egyáltalán nem húzódott el. Sőt, megemelte a fejét, és még egyszer, utoljára beleszagolt a levegőbe, mintha ellenőrizné, hogy maradt-e még veszély a környéken.

A falka többi tagja – öt kifejlett nőstény és néhány fiatalabb hím – eddig a pillanatig mozdulatlanul, szoborként állta körül a tisztást, tekintetükkel a sötétedő szavannát fürkészve. Amikor a vezérhím egy mély, elégedett morgást hallatott, a falka lassan közelebb húzódott. Emily körül egy élő, lélegző védőpajzs alakult ki.

A nap utolsó sugarai is eltűntek a horizont mögött, és a szavannára ráborult a jéghideg, koromsötét éjszaka. A nappali hőséget gyorsan felváltotta a csontig hatoló hideg. Emilynek nem volt se kabátja, se vize, a rádióját pedig elvitték az orvvadászok. Tudta, hogy a sötétben, gyalog esélye sincs visszajutni a táborba; a ragadozók, a kígyók és a tájékozódási pontok hiánya biztos halált jelentett volna.

De nem volt egyedül.

A nőstények lassan, szinte óvatosan feküdtek le a lány köré a magas fűbe. Két hatalmas nőstény közvetlenül Emily mellé telepedett, testük melegével óvva őt a fagyos éjszakai széltől. A vezérhím, a sebhelyes megmentő, néhány lépéssel arrébb feküdt le, de a tekintete folyamatosan a sötétséget pásztázta.

Az éjszaka lassan telt. Emily a kimerültségtől és a sokktól hol éber volt, hol egyfajta lázálomszerű félálomba zuhant. Valamikor éjfél körül vérfagyasztó hang hasított bele a csendbe: hiénák nevetésszerű, vonyító hangja. A hangok egyre közelebbről jöttek, a dögevők kiszagolták az embert. Emily szíve a torkában dobogott, és ösztönösen közelebb húzódott az egyik alvó nőstényhez, aki csak lustán kinyitotta az egyik szemét.

A hiénák falkája megjelent a tisztás szélén, zöldesen villogó szemekkel meredtek a fához kötözött prédának hitt lányra. Ám mielőtt egyetlen lépést is tehettek volna, a sebhelyes vezérhím lassan, méltóságteljesen felemelkedett. Nem rohant feléjük. Csak állt, a holdfényben hatalmas sziluettként kirajzolódva, majd kinyitotta a száját, és egy olyan iszonyatos erejű, földrengető üvöltést engedett szabadjára, amely szinte megremegtette a levegőt Emily tüdejében. A hiénák egyetlen másodperc alatt, nyüszítve menekültek vissza a sötétségbe.

Emily az éjszaka hátralévő részében már nem félt. Egy mély, szinte spirituális nyugalom szállta meg. Az emberek, a saját fajtája meg akarta ölni. A fához kötözték, hogy meghaljon. A vadállatok, akiket a világ vérszomjas szörnyetegeknek hitt, pedig megvédték.

Amikor a hajnal első, halványkék sugarai megjelentek az égen, a szavanna aranyba borult. Emily kinyitotta a szemét. A falka még mindig ott volt. A lány lassan, elgémberedett végtagokkal feltápászkodott. Éhes volt, szomjas és kimerült, de élt. Felnézett a sebhelyes oroszlánra.

– Köszönöm – suttogta halkan, könnyes szemmel.

Mielőtt azonban megpróbálta volna kitalálni, merre induljon, a távolból egy nagyon is ismerős, mesterséges hang ütötte meg a fülét. Egy dízelmotor tompa zúgása, és a kiszáradt ágakon ropogó gumiabroncsok hangja.

Az orvvadászok. Visszatértek.

Valószínűleg azért jöttek, hogy eltüntessék a nyomokat, magukkal vigyék a köteleket, vagy talán a vezérük egyszerűen csak a saját szemével akarta látni a lány széttépett maradványait, hogy megnyugtassa a szadista lelkét.

Emily pánikba esett. Nincs fegyvere, és ha a férfiak meglátják őt és az oroszlánokat, tüzet fognak nyitni. A falka lemészárlása csak bónusz lenne a kegyetlen bűnözők számára.

– Menjetek! – szisztegte az oroszlánok felé, a kezével integetve. – Menjetek el innen!

De a falka nem menekült el. A vezérhím fülei megrezzentek, amint meghallotta a közeledő járművet. Mélyen beleszimatolt a levegőbe, felismerte az orvvadászok szagát – ugyanazt a szagot, amely a drótcsapdákon is ott volt évekkel ezelőtt. Az oroszlán testtartása megváltozott. Nem vadászott, hanem háborúra készült.

Egyetlen, szinte hangtalan morgással adott jelt a nőstényeknek. A hatalmas macskák egy szempillantás alatt szétváltak, és mint a kísértetek, nesztelenül beleolvadtak a méteres, aranysárga fűbe, amely teljesen elrejtette őket. A tisztás hirtelen üresnek tűnt. Emily egyedül maradt a fa mellett.

A lány agya lázasan járt. Tudta, hogy ha elfut, az orvvadászok a platóról könnyedén lelőhetik. Csak egyetlen dolgot tehetett: visszaült a fához, a kezeit maga mögé rejtette, mintha még mindig meg lenne kötözve, a fejét pedig lehajtotta, tettetve, hogy az éjszaka során elvesztette az eszméletét, vagy meghalt a kimerültségtől.

Egy perc múlva a terepjáró áttörte a sűrű bozótost, és befékezett a tisztás szélén. A motor leállt. Ajtók csapódtak.

– Mondtam nektek, hogy még a csontjait sem találjuk meg! – harsant fel az egyik férfi durva nevetése.

– Várj csak… – szólalt meg a vezér, az a hideg szemű férfi, aki tegnap Emily szemébe nézett. A hangjában zavarodottság bujkált. – Ott van. A fánál.