Emily mélyet sóhajtott, és érezte, ahogy az adrenalin lassan kiürül a szervezetéből, helyét átadva a végtelen kimerültségnek. David odarohant hozzá, és szorosan átölelte a lányt.
– Azt hittem, elveszítettünk – mondta a sokat látott férfi elcsukló hangon. Aztán a fű felé nézett, amerre a falka eltűnt. – Mi a fene volt ez, Emily? Hogyan… hogyan maradtál életben?
A lány belenézett a mentora szemébe, majd hátrapillantott a megbilincselt, megtört orvvadászokra, akiket éppen a platókra tuszkoltak fel.
– Úgy tűnik, David, hogy az állatok pontosan tudják, ki a valódi szörnyeteg ezen a világon. És sosem felejtik el azt, aki egyszer megmentette őket.
Az elkövetkező hónapokban a történet bejárta az egész világot. Az orvvadászok bandájának minden tagja – beleértve a vezért is – több évtizedes börtönbüntetést kapott. A bíróságon a férfiak megtörten vallottak, és a pletykák szerint a börtön falai között az egykori kegyetlen orvvadászvezér minden éjszaka felriad álmából, a saját sikolyára ébredve, ahogy egy sötét sörényű oroszlán hatalmas állkapcsát látja maga előtt.
Emily egy hónapos rehabilitációs szabadság után visszatért a munkájához. A kollégái onnantól kezdve egyfajta legendaként tekintettek rá, de ő pontosan ugyanolyan maradt, mint volt: elhivatott, csendes és a természet végtelen tisztelője.
Gyakran járőrözött egyedül azokon a távoli területeken, ahol korábban az incidens történt. Bár Kiont és a falkáját soha többé nem látta közelről, néha, amikor a lemenő nap vörösre festette a horizontot, és a szél a szavanna illatát hozta felé, hallani vélte a távolból egy sebhelyes oroszlán hatalmas üvöltését. És olyankor Emily elmosolyodott, tudva, hogy ezen a hatalmas, vad földön soha többé nem lesz egyedül.
