Léptek közeledtek a porban. Fegyverek fém alkatrészeinek csattanása hallatszott, ahogy a férfiak biztosítékait kioldották. Óvatosan közelítettek.
– Nem értek hozzá a vadak? Hogy a pokolba lehetséges ez? – hitetlenkedett az egyik emberük.
A vezér odalépett Emilyhez, alig egy méterre állt meg tőle. A lány érezte a férfi ruhájából áradó izzadság, dohány és puskapor szagát.
– Hé, kisasszony! – rúgott bele a vezér Emily cipőjébe. – Csak nem maradtál életben? Micsoda csalódás. Úgy tűnik, a szavanna is undorodik tőled.
Emily lassan felemelte a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. A szemeiben nyoma sem volt a tegnapi rettegésnek. Valami egészen más égett bennük: egyfajta nyugodt, halálos bizonyosság.
– Nem undorodik – mondta Emily halkan, miközben lassan kihúzta a kezeit a háta mögül, és letámaszkodott a földre. – Csak kiválasztja, kit akar megbüntetni.
A vezér a homlokát ráncolva nézett a lány szabad kezeire, majd a földön heverő, átharapott kötelekre. A felismerés egy másodperccel később érkezett el az agyához, mint ahogy a valóság rácsapott volna.
Mögöttük, a terepjáró és a férfiak között a magas fű hirtelen megmozdult.
Nem egyetlen irányból. Mindenhonnan.
Egy mély, fenyegető morgás rázta meg a levegőt, amely mintha magából a földből áradt volna. A fegyveresek rémülten pördültek hátra. A fűből, alig öt méterre tőlük, előbukkant az első nőstény. Aztán a második. A harmadik balról, a negyedik jobbról zárta le az utat a jármű felé. A férfiak reszkető kézzel emelték fel a puskáikat, de a pánik olyan elemi erővel tört rájuk, hogy egyikük sem tudta, hová célozzon.
És ekkor, közvetlenül a vezér mögül, a sűrű bozótból kilépett Kion.
A hatalmas hím oroszlán nem sietett. Lassan, fenyegetően sétált elő, izmai megfeszültek a bőr alatt, sötét sörényét borzolta a reggeli szél. Olyan közel állt meg a vezérhez, hogy a férfi érezhette az állat forró leheletét. Az oroszlán kinyitotta az állkapcsát, kivillantva a tenyérnyi tépőfogakat, és egy rövid, de annál rémisztőbb üvöltést hallatott.
Az orvvadászok vezére, a férfi, aki tegnap még Istennek érezte magát, aki nevetve ítélt halálra egy fiatal nőt, most szó szerint a földre rogyott a rettegéstől. A fegyvere kiesett a kezéből. A többiek, látva, hogy teljesen bekerítették őket, és a legkisebb mozdulatra is darabokra tépik őket a világ leghatékonyabb ragadozói, dobálták el a puskáikat. Nyöszörögve, sírva borultak a földre, arcukat a porba temetve könyörögtek az életükért.
Emily lassan felállt. Porolja le a ruháját, majd nyugodtan odasétált a vezérhez, felvette a földről a leejtett fegyvert, és kivette belőle a tárat.
– Mondtam, hogy túl sokba fogok kerülni – mondta a lány jéghideg hangon a reszkető férfinak.
A patthelyzet csak néhány percig tartott, bár az orvvadászok számára egy örökkévalóságnak tűnt. A falka tagjai mozdulatlanul, ugrásra készen álltak, szemmel tartva minden apró rezdülést. Emily tudta, hogy a ragadozók feszültek, és a legkisebb hirtelen mozdulat is vérfürdőhöz vezethet, ezért a hangjával és a testtartásával folyamatosan nyugtatni próbálta az állatokat.
Hirtelen, a távolból egy újabb hang törte meg a reggeli csendet. Helikopterrotorok tompa puffogása, majd szirénák hangja. A rezervátum mentőcsapatai és fegyveres őrei végre megtalálták az éjszaka során lerobbant, majd elhagyott terepjáró nyomait, és nagy erőkkel indultak a lány keresésére.
Amikor a parkőrök konvoja berobbant a tisztásra, és a fegyveresek kiugráltak a járművekből, az eléjük táruló látványtól mindannyian földbe gyökerezett lábbal álltak meg.
Öt hírhedt, állig felfegyverzett orvvadász feküdt arccal a porban, mozdulni sem merve, miközben egy falka kifejlett oroszlán tartotta őket rettegésben. A tisztás közepén pedig ott állt Emily, fáradtan, piszkosan, de sértetlenül, alig egy karnyújtásnyira egy hatalmas, sötét sörényű vezérhímtől.
– Ne lőjön senki! – kiáltotta Emily teli torokból, és felemelte a kezét. – Engedjétek le a fegyvereket!
David, a rezervátum biztonsági főnöke és Emily mentora, lassan intett az embereinek, hogy eresszék le a puskákat. A szemei majdnem kiugrottak a helyükről a döbbenettől.
– Emily… jól vagy? – kérdezte rekedten, nem merve közelebb lépni.
– Jól vagyok, David. De nagyon finoman gyertek közelebb, és bilincseljétek meg ezeket a szemeteket.
A fegyveres őrök óvatos léptekkel indultak meg, hogy letartóztassák a földön fekvő orvvadászokat. Ahogy az egyenruhások közeledtek, a nőstény oroszlánok lassan hátrálni kezdtek, átadva a terepet az embereknek. Nem támadtak, nem voltak agresszívek, mintha pontosan tudták volna, hogy a lány megmenekült, és a küldetésük véget ért.
Utolsóként a sebhelyes vezérhím mozdult meg. Kion lassan elfordította a tekintetét a földön fekvő orvvadászról, és még egyszer utoljára Emilyre nézett. A lány odalépett hozzá, teljesen ignorálva a háttérben zajló letartóztatást és a kollégái sokkolt tekintetét. Lassan, tiszteletteljesen felemelte a kezét, és az ujjhegyeivel finoman végigsimított az állat sérült bal szeme felett húzódó fehér hegen.
Az oroszlán egy halk, mély morgással válaszolt, majd lassan sarkon fordult. Méltóságteljes, ringó léptekkel elindult a magas fű felé. A falka nőstényei követték őt, és néhány másodperc múlva a szavanna aranytengerében úgy tűntek el, mintha soha ott sem lettek volna. Csak a fű halk susogása jelezte, hogy a természet királyai visszatértek a birodalmukba.
