1. RÉSZ
Doña Rebeca Paredest a torreóni vasútállomáson kirabolták a pénzből, amelyet férjével arra terveztek, hogy megtalálják fiukat, akit hat éve kerestek. A bőr erszény egyetlen rántás, egy sikoly nélkül eltűnt, Don Mateo pedig semmit sem érzett, miközben a pántja lecsúszott a válláról az árusok, teherhordók, katonák és családok között, akik egyik peronról a másikra rohantak.

– Rebecca… a táska.

Megfordult, és mielőtt a fiú befejezte volna, megértette. Ott voltak szinte az összes megtakarításuk, jó néhány levél, és ami még rosszabb, egy jegyzetfüzet, amibe feljegyeztek minden várost, minden nevet és minden hamis nyomot, amit követtek, mióta Daniel elköltözött otthonról, miután összeveszett az apjával.

Addig kutattak a tömegben, amíg ki nem fújta a levegőt. Egy vasúti alkalmazott közönnyel vette észre a lopást, mint aki már tudja, hogy semmit sem fognak megtalálni.

Mateo a kezében szorongatta a kalapját.

–Visszamehetünk Zacatecasba. Gyűjtünk még egy kis pénzt, és visszatérünk, amikor tudunk.

Rebecca egy olyan nő türelmes tekintetével nézett rá, aki negyven évet töltött ugyanazzal a férfival.

– Eltűnt a pénz. A visszamérés nem hozza vissza. És Daniel még mindig közelebb van ide, mint a házunkhoz.

Ez elég volt.

Megtartották a jegyeket, néhány aprópénzt és az előre küldött láda nyugtáját. Az egyetlen ok a folytatásra egy nyom volt: egy durangói szarvasmarha-felvásárló azt állította, hogy egy bizonyos Daniel Paredes hónapokkal korábban csivavákkal dolgozott együtt, és úgy ismerte a szarvasmarhákat, mint a tenyerét.

Évek óta ez volt az első igazi hír, és Rebecca egy olyan anya makacsságával kapaszkodott bele, aki már túl sok hamis reményt temett el.

Két nappal később érkeztek meg Chihuahuába, kimerülten és szinte fillérek nélkül. A szarvasmarhapiac melletti irodában egy Julián Mena nevű ügynök emlékezett a vezetéknévre.

– Igen. Daniel Paredes. Jó szemmel jár a szarvasmarhákhoz. Tavaly ősszel érkezett egy északi megbízással.

– Tudod, hol van most? – kérdezte Mateo.

– Nem. Talán Monterrey, talán Saltillo. Az a férfi sokat költözik ide-oda.

A remény egy újabb félig nyitott ajtóvá vált. Utolsó pénzérméik egy részét egy monterreyi szarvasmarha-farmnak címzett táviratra költötték. Aztán már csak a várakozás maradt hátra.

Az első éjszakát az állomás egy védett zugában aludták, üres zsákokon, amiket egy hordár adott kölcsön nekik. A második éjszakán egy száraz kenyeret és egy konzerv babot megosztoztak. Mateo a nagyobbik adagot a felesége felé tolta.

-Nem vagyok éhes.

– Persze, hogy így van – felelte a lány, de nem vitatkozott.

A harmadik napra Rebeccának percenként le kellett ülnie, mert a szédülés elhomályosította a látását. Matthew olyan merev méltósággal kérdezősködött Daniel felől, hogy úgy tűnt, fáj neki.

Ezt látta Nora Salgado.

Lisztért, kerozinért a lámpához és némi gyógyszerért ment a városba a lányának. Elmehetett volna mellette, mint mindenki más. De meglátta az idős asszonyt egy dobozon ülve, és a férfi eltökélte, hogy ne tűnjön kétségbeesettnek.

– Ettél már ma?

Mateo túl gyorsan válaszolt.

– Elintéztük a dolgokat.

Nóra pontosan tudta, mit jelent ez.

Vizet, kenyeret és sajtot adott nekik anélkül, hogy koldusnak érezték volna magukat. Aztán végighallgatta az egész történetet.

– Gyere el ma este a tanyámra – mondta. – Holnap jobban fogsz gondolkodni, ha ágyban alszol.

Máté kételkedett.

Rebeka sz.

-Köszönöm.

Nora farmja az Aldama felé vezető úton volt, szerény, tiszta és egy száraz év sújtotta. Kilencéves lányával, Magdalenával élt ott, egy lánnyal, aki ártatlan kérdéseket tett fel, és aki még aznap este tortillákat adott nekik, mintha hónapok óta ott ültek volna.

Néhány nap múlva a ház emlékeztetni kezdte őket egymásra. Nora pontosan úgy nyitott ablakot, ahogy Rebeca szerette. Erősebbé tette Mateo kávéját. Magdalena már kérdezgette is:

– Visszajössz vacsorára?

És senki sem javította ki a kérdést.

De ez a nyugalom megrepedt.

Egyik délután megérkezett Rogelio Salgado, Nora elhunyt férjének testvére. Köszönés nélkül leszállt a lováról, és egy banki borítékot hagyott az asztalon.

– Továbbra is olyan embereket etetsz, akiket nem ismersz, miközben még mindig törleszted a jelzáloghitelt erre a földre.

Nora arca megkeményedett.

– Ez nem a te dolgod.

– Az én dolgom lesz, amikor a bank elárverezi ezt, és megveszem a földet, amit a bátyámnak kellett volna rám hagynia.

Mateo és Rebeca dermedten néztek egymásra.

Rogelio kegyetlenül elmosolyodott.

– Még 12 napod van hátra, Nora. És most még két szájjal kell foglalkoznod.

Ha te lennél annál az asztalnál, elmennél, hogy ne legyél terhére? Kommentelj, oszd meg, és a 2. részt is megtalálod a hozzászólásokban.

2. RÉSZ
Rogelio látogatása után a ház soha többé nem érződött ugyanolyannak, bár Nora ragaszkodott hozzá, hogy úgy tegyen, mintha mi sem változott volna. Hajnalban megfejte a teheneket, ellenőrizte a karámot, és megjavított egy kerítést régi dróttal. Magdalena az asztalnál írta a házi feladatát, míg Rebeca segített neki a matekkal. Mateo, anélkül, hogy megkérdezték volna, megjavított egy zsanért és kitisztított egy öntözőcsatornát.

Egyikük sem beszélt a 12 napról.

Az igazság darabokban derült ki. Nora három éve özvegy volt. A férje elhagyta a ranchot, de egy nagy aszály miatti adósságot is felhalmozott. Rogelio hónapok óta ragaszkodott hozzá, hogy olcsón megvegye a birtokot. Nora visszautasította, mert az a föld volt Magdalena egyetlen otthona.