Rebeka a szája elé kapta a kezét.

– Mi is.

Daniel egy megtört nevetést hallatott, ami végül zokogásnak hangzott.

– Két évvel ezelőtt Zacatecasba mentem. Ők már addigra elköltöztek. Aztán Durangóba, majd Torreónba mentem. Mindig néhány hónappal lemaradtam.

Mateo nehezen nyelt egyet.

– Azt hittem, nem akarod, hogy megtaláljunk.

Dániel ránézett.

– Azt hittem, már nem akarsz rám találni.

A seb még mindig friss volt. Hat évvel korábban Daniel elköltözött otthonról, miután vita alakult ki a családi vállalkozásról. Mateo azt akarta, hogy a farmon maradjon. Daniel egy szarvasmarha-tenyésztő céggel akart együttműködni, amely különböző államokba küldte volna.

A fiú utolsó mondata kegyetlen volt.

– Inkább hibázok messze, mint hogy olyanná váljak, mint te.

Mateo sosem felejtette el ezeket a szavakat.

Azt sem felejtette el, hogy büszkén válaszolt.

–Akkor menj el. És ne gyere vissza, amíg meg nem tanultad a család értékét.

Daniel azt hitte, hogy zárva van az ajtó, de elment. Mateo viszont maradt, abban a hitben, hogy a fia úgy döntött, nem tér vissza.

Az első levelek a címváltozások miatt elvesztek. Ezután senki sem tudta, hogyan törje meg a csendet, amely évről évre egyre súlyosabb lett.

– Tovább kellett volna írnom – mondta Daniel. – Még akkor is, ha nem tudtam, hol vannak.

Máté lassan tagadta.

–És abba kellett volna hagynom, hogy a büszkeségemet mondattá formáljam.

– Amit azon a napon mondtam…

– Ezt te mondtad.

– Kegyetlen volt.

– És amit utána tettem.

Rebecca felállt és a kettőjük közé lépett, mielőtt a kibékülés tárgyalássá fajult volna.

–Hat évük volt arra, hogy megbüntessék magukat. Ma ugyanabban a szobában vannak. Egyelőre ennyi elég.

Daniel az anyjára nézett, majd megölelte.

Rebeca a vállához dőlve sírt, nem rejtőzködött. Mateo várt még pár másodpercet. Aztán odalépett, és a fia hátára tette a kezét. Nem egy elegáns ölelés volt. Esetlen, csendes és elég volt.

Magdalena az asztaltól figyelte az eseményeket, mintha megértette volna, hogy bizonyos jeleneteket nem szabad félbeszakítani.

Azon az estén, vacsora közben Daniel elmesélte élettörténetét. Beszerzési asszisztensként kezdte, majd egy szarvasmarha-tenyésztő brókercég partnere lett, amely Coahuilában, Nuevo Leónban, Chihuahuában és Sonorában is működött. Nem volt rendkívül gazdag, de kényelmesen élt, és gondoskodni tudott a szüleiről.

Mateo mindent büszkeséggel és szégyennel vegyes arccal hallgatott.

– Tudtam, hogy jól bánsz a szarvasmarhákkal – mondta.

Dániel alig mosolygott.

– Soha nem hagyta abba a tanításomat, még akkor sem, amikor mérgesen távoztam.

Nora megértette az iróniát: napokig két idős embert szállásolt el szinte pénz nélkül, anélkül, hogy tudta volna, hogy a fia kényelmesen él.

Daniel tudomást szerzett a rablásról, az állomáson töltött éjszakákról és arról, hogy mit tett Nora.

Aztán tudomást szerzett a jelzáloghitelről.

„Meddig még?” – kérdezte.

Nora megadta a pontos számot.

Dániel elővett egy jegyzetfüzetet.

– Holnap elintézem.

Rogelio, aki azzal az ürüggyel érkezett, hogy az eladásról beszél, meghallotta a mondatot a folyosóról, és mosolyogva lépett be.

–Ez mindent megoldana. Végre valaki értelmes ember.

Nora fel sem állt, de ránézett.

-Nem.

Daniel azt hitte, nem hallotta jól.

„Salgado asszony, ez nem alamizsna. A szüleim az ön háza alatt éltek, amikor semmijük sem volt. Hadd viszonozzam a szívességet.”

– A szüleid nem teremtették meg ezt az adósságot.

– De pénzt költöttél rájuk.

– Igen. És megtérítheti nekem ezt a költséget, ha ez megnyugtatja.

Rogelio hangosan felnevetett.

– Büszkeségből fogod elutasítani az üdvözülést?

Nóra felállt.

– Nem. Nem fogom hagyni, hogy egy kedvességből üzlet legyen.

Danielhez fordult.

„Ha beleegyezem, hogy hagyjam kifizetni a teljes jelzáloghitelemet, akkor holnap bárki azt mondhatja, hogy jutalmat várva etettem a szüleit. Azért vittem őket haza, mert fáradtak és éhesek voltak. Ennek még mindig pontosan ezt kell jelentenie.”

Dániel becsukta a jegyzetfüzetet.

-Értem.

Rogelio sz.

– Bolond vagy. Ki fog csúszni ez a föld az ujjaid közül.

Máté egy lépést tett felé.

– Nem, ha végrehajtja a tervét.

– És ha nem?

–Akkor az ő problémája. Ez nem mentség arra, hogy megalázd.

Rogelio körülnézett, és rájött, hogy már nincs meg az a bizonyos előnye. Elment, megígérve, hogy a szülés időpontjában visszatér.

Dániel csak azért fizetett, amit Nora elfogadott: lisztért, kávéért, babért, sajtért, szappanért, lámpaolajért és néhány gyógyszerért, amit a szülei ottléte alatt vásárolt.

Egyetlen pesót sem több.

– Vannak dolgok, amikért fizetnek – mondta Daniel. – És vannak, amiket csak megtisztelnek.

Nóra bólintott.

Másnap Daniel elvitte a szüleit Chihuahuába. Szállást, tiszta ruhát és pénzt szerzett nekik. Azt akarta, hogy pihenjenek, mielőtt eldöntik, hogy visszatérnek-e vele Monterreybe, vagy visszamennek Zacatecasba.

A búcsú rövid volt.

Magdalena segített Rebecának cipelni a táskáját.

– Nem jössz vissza vacsorára?

Rebeka megsimogatta a haját.

– Azt te nem tudod.

– De megtetted.

Rebeka elmosolyodott.

-Sem.

Amikor a hintó elhajtott, Nora visszament a házba, és két csészét talált az asztalon. A szoba túl nagynak tűnt.

Nem volt ideje szomorúnak lenni. Még 8 nap volt hátra a banki befizetés teljesítésére.

Celso Barragán előre kifizette a második részlet egy részét, mert több szarvasmarhát kellett legeltetnie. Mielőtt elindult, Mateo kijavította a csatorna egy szakaszát, javítva az öntözést. Nora eladta a két borjút, amit korábban tartott, és sikerült szinte mindent összegyűjtenie, amire szüksége volt.