Az özvegy édesanya befogadott két idegen idős embert — míg egy nap megjelent a gazdag marhabáró, a szüleit keresve.

– Nincs szükségem alamizsnára – mondta Nora egy este, amikor Mateo utalt rá, hogy dolgozhatna, hogy pótolja az ételt. – Ha segíteni akarsz, segíts. De ne csinálj minden tortillát adóssággá.

Napokkal később megérkezett Celso Barragán, egy szarvasmarha-tenyésztő, aki már elintézte a legelő egy részének bérbeadását. Körbejárta a határokat, ellenőrizte a vizet, és átadta az első részletet. Nora kétszer is megszámolta a pénzt, és a kötényébe tette.

Rebecca látta az arcán átfutó rövid megkönnyebbülést.

Másnap reggel megjelent a banki alkalmazott. Megerősítette, hogy a befizetés megérkezett, de az összeg nem volt elég a tartozás fedezésére. Norának sikerült rövid határidőt halasztania.

„Ha a többi hiányzik, az eljárás folytatódik” – magyarázta a férfi.

Nem volt kegyetlen. És nem is volt megbocsátó.

Mateo ekkor megértette, hogy Rogelio nem hazudott teljesen.

Azon a héten Rebecca felfedezte, hogy Nora elhalasztotta egy új tekercs drót vásárlását, mert a legelőről származó pénzt már befizették a bankba. Azt is észrevette, hogy a kamrában kevesebb liszt van, és hogy Nora kisebb adagokat evett.

„Mi egy olyan kiadás vagyunk, amit nem engedhet meg magának” – mondta Mateo aznap este.

– Mi is olyan emberek vagyunk, akiknek segíteni akart – felelte Rebeca.

– Egy ilyen nőnek semmije sem marad, mielőtt randira hív minket.

– Akkor nem kényszeríthetjük arra, hogy kirúgjon minket.

Mateo hallgatott.

Másnap hajnalban pakoltak. Nem akartak megszökni. El akartak menni, mielőtt – véleményük szerint – csak egy újabb adóssággá válnának.

Nora a bőröndjeikkel az ajtó mellett találta őket.

— Hová mennek?

– Ahol nem kerül pénzbe az élelemszerzés – felelte Mateo. – Láttuk a bankot. Láttuk a legelőről származó pénzt. Nem vagyunk vakok.

Nora letette a vödröt, amit cipelt.

– Amit láttál, az egy olyan adósság, ami már előtted is létezett.

– De most többet költ.

-Igen.

A közvetlen válasz lefegyverezte Matthew-t.

Nora nem hazudott, amikor azt mondta, hogy semmibe sem kerültek.

–Lisztbe, kávébabba, szappanba és olajba kerülnek. Persze, hogy pénzbe kerülnek. De ez nem jelenti azt, hogy bármivel is tartoznak nekem.

Mateo összevonta a szemöldökét.

– Nem akarom, hogy elveszítse a ranchát miattunk.

– És nem fogom hagyni, hogy ők döntsék el helyettem, milyen áldozatokat hozzak. Ha azért akarnak elmenni, mert van egy jobb helyük, nem fogom őket megakadályozni. De ne menjenek el azért, mert Rogeliónak sikerült meggyőznie őket arról, hogy bárki, akinek segítségre van szüksége, teher.

Rebeka a férjére nézett.

– Mondtam már, hogy nem tudtunk dönteni helyette.

Mateo lenézett a bőröndökre.

Nóra folytatta:

Már nehéz évem volt, amikor találkoztam velük az állomáson. Tudtam, mi van a zsebemben, és mennyivel tartozom a banknak. Ennek ellenére meghívtam őket. Az én döntésem volt.

A bőröndöket az ajtó mellett hagyták.

Ugyanezen a napon újabb csapás érte. Rogelio írásos ajánlattal tért vissza a ranch megvásárlására. Beszélt a bankkal, és pontosan tudta, mennyivel kell még tartoznia.

„Írd alá, és legalább Magdalénának lesz fedél a feje felett velem” – mondta.

Nora kettészakította a papírt.

– A lányomnak nincs szüksége fedélre a feje felett, ahol az anyjának engedélyt kell kérnie a belépéshez.

Rogelio megragadta a karját.

Máté azonnal közbelépett.

– Engedd el.

– Ez családi ügy, öregfiú.

– Akkor viselkedjetek úgy, mint egy családtag.

Egy pillanatra úgy tűnt, verekedés lesz. Rogelio elengedte Norát, de mielőtt elment volna, fenyegetőzött.

– Amikor eljön a bank, nem lesz öregember, özvegy vagy büszkeség, ami megállítsa.

Azon az éjszakán Magdaléna csendben sírt az ágyban. Rebeka mellette ült, amíg el nem aludt.

Mérföldekkel arrébb Daniel Paredes éppen megérkezett Torreónba, szülei nyomdokait követve. Egy alkalmazott a pénztárcalopás miatt emlékezett a párra.

– Majdnem mindent elvesztettek, mégis folytatták útjukat Csivava felé.

Dániel úgy érezte, nem kap levegőt.

Hat éven át azt hitte, hogy a szülei már nem keresik. Most már megértette, hogy szinte semmivel sem utaznak át az ország felén.

Felszállt az első vonatra.

Két nappal később Julián Mena látta, hogy belép a chihuahuai irodájába, és nem is kellett több kérdés.

– A szüleik élnek. Egy Nora Salgado nevű özvegyasszony fogadta őket a tanyáján, úton Aldama felé.

Daniel gyakorlatilag elfogyott.

Alkonyatkor Nora egy porral borított férfit látott megjelenni, kezében a kalapjával és kivörösödött szemével.

– Mateo és Rebeca Paredest keresem – mondta.

Nora néhány másodpercig figyelte.

-Ki maga?

Az idegen nyelt egyet.

– Dániel vagyok. A fia.

3. RÉSZ
Nora egy pillanatig nem válaszolt. Az előtte álló férfi túl fáradtnak tűnt ahhoz, hogy még egy órán át keressen. Volt valami abban, ahogyan a kalapját a mellkasához szorította, amit Nora már sokszor látott Mateón.

– Bent vannak – mondta végül.

Daniel az ajtóhoz lépett, majd megállt, mielőtt átment volna rajta.

Mateo az asztalnál ült és egy övet javítgatott. Rebeca zöldbabot vágott Magdalenával. Nora hangja elég volt.

– Don Mateo… Doña Rebeca. Valaki meglátogatott.

Rebeka először felnézett.

A kés az asztalra esett.

Mateo olyan gyorsan állt fel, hogy a szék súrolta a padlót.

Senki sem szólt semmit.

Dániel sok kifejezést begyakorolt, de mindegyik eltűnt.

– Azért jöttem, hogy megkeressem őket – mondta végül.