Az özvegy farmer észrevette, hogy a szakácsnője soha nem ebédel; aztán meglátta azt a személyt, akinek a szakácsnő az ételt tartogatta…
Azon a napon, amikor Luciát étellopással vádolták, három főtt krumplit cipelt a kötényében, és előző este óta semmit sem evett.
– Ürítsd ki a zsebeidet.
Doña Beatriz az asztalra mutatott. Mögötte a farmmunkások elhallgattak.
Lucia szorongatta a rongyot, amit a köténye alá rejtett.
– Ez az ebédem, asszonyom.
– Itt fogyasztod el az ebédedet.
Mielőtt Lucia válaszolhatott volna, egy hang hallatszott a folyosóról.
– Mi történik a konyhámban?
Esteban Robles épp most tért vissza a legelőkről. Csizmáján por volt, kalapját a kezében tartotta.
1886 áprilisát írták, egy Parral közelében, Chihuahuában található tanyán. Egészen addig a reggelig Esteban alig vette észre a lányt, aki ételt készített a 12 munkásának.
Most láttam, ahogy a nővére előtt áll, sápadtan, férfiak veszik körül, akik azt sem tudják, hová nézzenek.
– Ételt rejtegetve találtam rá – magyarázta Beatriz.
Lucia kinyitotta a csomagot. Kenyér, felvágott és krumpli volt benne.
Semmi más.
Esteban a tiszta tányérjára nézett az asztalon.
– Felszolgáltad neki azt a részt, Jacinto?
A brigádvezető bólintott.
– Ugyanaz, mint mindenki más.
Esteban visszafordult Beatriz felé.
– Akkor a tiéd.
– Ma egy fogás lesz; holnap ki tudja.
– Ma egy ételről beszélünk.
A húga sértődötten távozott. A férfiak kínosan folytatták a beszélgetést.
Lucía fel sem nézett, és felvette a rongyot.
Esteban meg akarta kérdezni tőle, miért nem evett. De a lány már egy edényt mosogatott, a válla annyira merev volt, hogy Esteban hallgatott.
Azon az estén, miközben egyedül vacsorázott, eszébe jutott a krumpli.
És a szégyen, ami nem azt illette volna, aki viselte őket.
Lucía Mendoza 24 éves volt, és megtanult hazudni az éhségről.
Azt mondta, evett főzés közben. Hogy a tűzhely melege elvette az étvágyát. Hogy inkább később vacsorázott volna.
A testvérei még mindig hittek neki.
A 14 éves Tomás kezdett bizalmatlan lenni.
A 10 éves Inés a tortillákat számolgatta, mielőtt kiosztotta volna őket. A 6 éves Pedrito pedig azt kérdezte, hogy mikor vesznek legközelebb piloncillót.
Édesanyja decemberben tüdőgyulladásban halt meg. Apja 11 nappal később követte, olyan adósságokat hagyva maga után, amelyek felemésztették a házat és a szerszámokat.
Lucía eltemette a szüleit, eladta a megmaradt keveset, testvéreit pedig Parralba vitte.
Egy rokon felajánlotta, hogy befogadja Inést. Egy kereskedő Tomást akarta befogadni segítőnek. Arról beszélgettek, hogy családot keresnek Pedritónak.
Lucía, miközben a gyerek az ölében aludt, hallgatta a javaslatokat.
– Együtt maradtunk.
Attól kezdve Doña Candelaria egyik szobájában laktak: két ágy, egy tűzhely és egy ablak, amelyen keresztül több hideg, mint fény jutott be.
Az özvegy keveset keresett, és bevallás nélkül otthagyta a tűzifát az ajtó előtt.
A Los Alamos-i munka megváltásnak tűnt. Lucía tudta, hogyan kell főzni, hogyan kell bánni a készletekkel, és hogyan kell napkelte előtt égve tartani a tűzhelyet.
Amit még mindig nem tudtam, az az volt, hogyan kell ugyanazzal a fizetéssel 4 embert etetni, lakbért fizetni és cipőt venni.
Így hát azzal kezdte, hogy eltávolította magát a szereplőgárdából.
A vád másnapján Esteban elindult a déli határ felé, éppen akkor, amikor Lucía befejezte a munkanapját.
Látta, ahogy a falusi úton sétál.
Folytathatta volna útját a legelők felé. Ehelyett távolról követte, kényelmetlenül érezve magát a kíváncsisága miatt.
Lucia belépett egy szűk udvarba.
Pedrito elszaladt és a szoknyájába kapaszkodott. Inés mögötte jelent meg, lihegve beszélt. Tomás tűzifát cipelt, olyan komolysággal, ami nem illett a korához.
Lucia mindegyiküket megcsókolta.
Aztán elővette a csomagot.
Az utcáról Esteban látta, hogy a kisfiú örömmel nyitja ki.
– Ma hús van!
Lucia mosolyogva az ajkához emelte az ujját.
Esteban hátrébb lépett, mielőtt meglátták volna.
Kiment magyarázatot keresni, és egy képpel tért vissza, amit nem tudott kiverni a fejéből: a lány megosztja vele az éhségét, hogy a testvérei ne tudjanak róla.
Rengeteg szoba volt a házában.
Felesége, Elena halála óta, majdnem 2 évvel ezelőtt, túl nagy volt a csend.
Esteban a kimerültségig dolgozta magát. Időben fizetett, ellenőrizte a kerítéseket, számolta az állatokat. Megtanulta rendben tartani a ranchot, miközben minden mást elhanyagol.
Azon az estén nem kapcsolta fel az étkezőlámpát.
Leült egy túl nagy asztalhoz.
Pénteken egy levelet hagyott a tűzhely mellett.
Lucia olvasta, miközben ő átnézte a számlákat.
A fizetésen felül a szakács naponta egy élelmiszerkosarat is kapott hazavihetően.
– A tegnapi nap miatt? – kérdezte.
– Mert bele kellett volna foglalnom, amikor felvettelek.
– Nem akarom, hogy azért fizessen, mert zavarban voltam.
Esteban becsukta a könyvet.
– Fizetlek azért, hogy főzz.
Újra elolvasta.
–Itt azt írja, hogy ehetek, mielőtt elviszem a kosarat.
– Ezt mondja.
Lucia összehajtotta a papírt és eltette.
Napokig szó nélkül fogadta el a szállítmányokat. Aztán észrevette, hogy a mennyiségek egyre nőnek.
Bőven volt liszt, bab, tojás, és elég hús valaki másnak is, rajta kívül.
Egyik délután ott állt az íróasztal előtt.
– Honnan tudtad, hogy hányan vagyunk?
Esteban letette a tollat.
– Követtelek a házadig.
Lucia arckifejezése megváltozott.
– Meg kellett volna kérdeznie tőlem.
