-Igen.

Állta a tekintetét.

-Sajnálom.

A kifogások nélküli válasz jobban lefegyverezte, mint bármilyen magyarázat.

– Nem azért várom őket, hogy eltartsák a testvéreimet.

-Tudom.

– Tudok dolgozni.

– Én is tudom.

Lucia összekulcsolta a kezét.

Aztán Esteban megkérdezte:

– És ki gondoskodik rólad?

Kinyitotta a száját.

Nem talált választ.

December óta mindenki a lakbérről, az adósságokról, a gyerekekről kérdezte. Erről senki sem kérdezett.

Az ablak felé fordult, hogy eltakarja a szemét.

Esteban nem közeledett.

– Meleg étel van a konyhában – mondta halkan.

Azon a délutánon Lucia leült és evett, mielőtt hazament.

Némán sírt a tányér felett.

Tomás szombatonként elkezdett a ranchra járni lovakat kefélni és szerszámokat tisztítani Jacinto felügyelete alatt.

Lucía feltételekkel fogadta el: folytatja a tanulást, nem végez veszélyes munkát, és megállapodott fizetést kap.

Esteban egyetértett.

A fiú türelemmel bánt az állatokkal. Oldalról közelítette meg őket, hagyta, hogy megszagolják a kezét, és soha nem emelte fel a hangját.

– Apád jól tanított téged – jegyezte meg Esteban.

Tomás a kefére szegezte a szemét.

– Már kezdem elfelejteni, hogyan hangzott, amikor megszólaltam.

Esteban abbahagyta a nyereg ellenőrzését.

Egy pillanatig csak a szürke kanca lélegzését lehetett hallani.

– Néha nehezen emlékszem a feleségem nevetésére.

Tomás most először nézett rá anélkül a tartózkodás nélkül, amit a felnőttek előtt szokott tartani.

– Mindent elfelejt?

-Nem.

Esteban megsimogatta az állat nyakát.

-Vannak dolgok, amik akkor térnek vissza, amikor a legkevésbé számítasz rájuk.

A következő szombaton Inés elkísérte a testvérét.

Délben Esteban tojást készített nekik, mert Lucía hátramaradt, hogy vigyázzon Pedritóra, aki megfázott.

Inés nagyon óvatosan megkóstolt egy falatot.

– A nővérem másképp készíti őket.

-Mint?

-Jó.

Tomás majdnem megfulladt.

Esteban hangosan felnevetett.

Jacinto, aki áthaladt a folyosón, megállt, hogy meghallgassa.

Régóta nem hallottam ezt a hangot.

Augusztusban Esteban felajánlotta Lucíának a tanya északi végében álló, lakatlan kis házat.

Volt benne 4 hálószoba, terasz és növényzetnek is alkalmas föld.

A javaslatot írásba foglalták. Világossá tette, hogy az elutasítás nem változtatna sem az ő, sem Tomás munkáján.

Lucía válasza több napot is igénybe vett.

Végül azt kérte, hogy a fizetéséből fizessen egy olyan bérleti díjat, amelyet megengedhet magának, és közjegyző előtt hivatalossá tegye. Világos fizetési feltételeket és a megállapodás másolatát kérte.

„Nem mintha rossz embernek tartanám” – magyarázta.

– Nem kell elhinned semmit, amit írásba foglalunk.

Szeptemberben költöztek el.

Tomás megjavította a teraszajtót. Inés a fényviszonyoknak megfelelően választotta ki az asztal helyét. Pedrito a szobákban sétált, a falakat tapogatva.

– Hangosan beszélhetünk itt?

Lucia megölelte.

– Itt lehet nevetni.

A fiú eltúlzott nevetéssel próbálkozott.

Aztán mindenki nevetett.

Esteban, aki éppen az utolsó bőröndöt pakolta ki kint, egy pillanatra megállt az ablaknál.

Beatriz visszatért a tanyára, miután megtudta a költözést.

Lepedőket akasztva találta Luciát.

– Látom, hogy az ebéd elég laktató volt.

Lucia egy szorítóval fogta a sarkot.

– Bérleti díjat fizetünk.

– A bátyám egyedül van, és te tudod, hogyan kell szükségét éreztetni magadnak.

Ezek a szavak azért fájtak neki, mert a legnagyobb félelmét nevezték meg: hogy Esteban kedvessége olyan alkunak tűnik, amit megértés nélkül elfogadott.

– Én neki dolgozom.

– Próbáld meg ezt megjegyezni.

Tomás az ajtóból hallgatózott.

Azon az estén, miközben Lucia egy inget foltozott, megkérdezte:

– Azért hozott ide minket, mert sajnál minket?

Letette a tűt.

– Felajánlott nekünk egy olyan házat, amit megengedhetünk magunknak.

– A hölgy azt mondja, kihasználjuk a helyzetet.

Lucíát düh hasított belé.

– Nem az a hölgy dönti el, hogy mik vagyunk.

De Tomás már annyi zárt ajtóval találkozott, hogy azt hitte, a biztonság rövid életű.

Másnap reggel üres volt az ágya.

Hagyott egy üzenetet a párnán.

Hallotta, hogy egy banda fiúkat keres bányászmunkára. Pénzt fog küldeni. Így senki sem kritizálhatja őket azért, amit esznek.

Lucia megérkezett az istállóba, remegő papírral az ujjai között.

-Elment.

Esteban nem tett fel haszontalan kérdéseket.

Jacintót a főút felé küldte, és befogta a szekeret.

Lucía odament mellé.

Tomást a híd közelében találták, amint több férfival várakozott, vállán egy zsákkal.

Amikor meglátta a húgát, lehajtotta a fejét.

– Többet kereshetek, mint a lovak kefélésével.

Lucia leszállt a kocsiról.

– Dönthetsz úgy is, hogy nem térsz vissza.

– Valakinek segítenie kell.

Elcsuklott a hangja.

– Segíts nekem azzal, hogy életben maradok.

Tomás dühösen sírni kezdett, és még mielőtt a könnyei elapadtak volna, megtörölte az arcát.

Esteban lassan közeledett.

– A húgodnak nincs szüksége rád ahhoz, hogy az apja legyél.

A fiú ránézett.

– És ki fog gondoskodni róla?

A kérdés ott lógott a három között.

Esteban már érezte válasza súlyát, mielőtt kimondta volna.

– Együtt meg tudjuk csinálni.

Tomás elejtette a zsákot.

Lucia olyan szorosan ölelte magához, hogy belefájdult a karja.

Azon a délutánon Esteban behívta Beatrizt az irodába.

Lucía azért volt jelen, mert kérte, hogy ott lehessen.

„Azt mondtad egy gyereknek, hogy a családja teher” – kezdte.

– Megpróbáltalak megvédeni.

– Akkor kérdezd meg, mitől van szükségem védelemre.

Beatriz Lucíára nézett.

– Amióta megérkeztek, minden körülöttük forog.

Estebannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.