–Korábban minden egy halott nő és egy élni már nem akaró férfi körül forgott.
A húga elsápadt.
A kezeit az asztalra helyezte.
– Hiányoznak, amikor nincsenek a közelemben.
Lucia most először hallotta hangosan azt, amit ő is érezni kezdett.
Beatriz lesütötte a tekintetét.
– Elena a barátnőm volt.
– Ő volt a feleségem is.
Esteban nagyot nyelt.
–Attól, hogy szereted őket, még nem tűnik el.
A csend megváltozott.
Lucía megértette, hogy a keménység mögött fájdalom rejlik, bár ez nem mentség a sérelmekre.
„A testvéreim soha többé nem fogják azt hallani, hogy szégyellniük kellene az evést” – mondta.
Beatriz lassan bólintott.
Mielőtt elment, beszélni akart Tomással.
Azon a délutánon nem tudta rávenni a férfit, hogy megbocsásson neki. De magyarázat nélkül bocsánatot kért.
Ez egy kezdet volt.
Az ősz hideg éjszakákat és új szokásokat hozott.
Pedrito a kerítés túloldaláról beszélgetett a lovakkal. Elmondta nekik, hogy esni fog-e, és elmesélte, mit tanult Inés az iskolában.
Tamás kertet tervezett, és vitatkozott Istvánnal arról, hogy hová ültessen.
Inés átrendezte a konyhát, mert a sótartó túl messze volt a tűzhelytől.
Lucia énekelni kezdett, miközben a tésztát dagasztotta.
Egyik délután Estebant az irodában találta, amint Elena portréját nézegette.
– Csinos volt – mondta.
Bólintott.
– Kinevette volna a golyóimat.
Lúcia elmosolyodott.
Aztán a fényképre mutatott.
– Betehetném a nappaliba.
Esteban meglepetten nézett rá.
– Nem okozna ez kellemetlen érzést?
Lucia forróságot érzett az arcán.
A kérdés olyasmit tartalmazott, amit még nem vitattak meg.
– Nem zavar, hogy szeretett valakit.
Másnap a portré a nappali kandallópárkányán volt.
Azon az estén Esteban elment az északi kis házba, és beszélni kért vele a bejáratnál.
A gyerekek bent maradtak, bár Inés gyanúsan nyitva hagyta az ablakot.
– Udvarolni akarok neked, Lucia.
A kendője szélét fogta.
– Tudnom kell, hogy nem kevered össze a szeretetet az együttérzéssel.
– Ezt nekem is tudnom kellett.
Esteban mély levegőt vett.
– Szeretem, amikor ellentmondasz nekem, amikor tévedek.
Alig mosolygott.
– Ez talán kifárasztja.
– Vállalom a kockázatot.
Aztán komoly lett.
– Semmi, amiben megegyezel velem, nem fogja megváltoztatni a fizetésedet vagy a házadat.
– A testvéreim továbbra is az én felelősségem maradnak.
– Nem arra kérlek, hogy hagyd el őket.
Lucia hosszan nézte.
– Akkor gyere el vasárnap vacsorázni.
Inés hangja bentről hallatszott.
– De ő nem tud főzni!
Az udvarlás nem sok ajándékkal járt.
Sétált a mise után, beszélgetett a veranda alatt, és mindig félbeszakította a vacsoráit valaki.
Esteban felfedezte, hogy Lucía folytatásokban megjelent regényeket olvas, utálja, ha a beszámolóit ellenőrzés nélkül javítják, és arról álmodik, hogy lesz ideje valami másra is hímezni, mint a foltozásra.
Rájött, hogy a férfi tudja, hogyan kell meghallgatni anélkül, hogy sietne mindent megoldani.
Azt is vitatták.
Amikor Esteban megpróbálta megoldani Tomás egyik problémáját anélkül, hogy megkérdezte volna őt, Lucía rendreutasította. Meg kellett tanulnia, hogy a támogatása nem jelenti azt, hogy helyette kell döntéseket hoznia.
Egyik este a szüleikről és Elenáról beszélgettek, míg majdnem kialudt a lámpa.
Nem próbálták lehetetlen ígéretekkel vigasztalni magukat.
Amikor elbúcsúztak, Lucía megfogta a kezét.
Ő volt az, aki közelebb húzta magához, hogy megcsókolja.
Februárban Esteban megkérte a kezét.
Lucia igent mondott, mielőtt még befejezte volna a gyűrű kihúzását, majd elnevette magát.
– Hetek óta vártam.
1887 áprilisában házasodtak össze.
Doña Candelaria az első padsorban ült. Jacinto a legszebb kalapját viselte. Beatriz korán érkezett virágokkal, és megkérdezte Inést, hová tegye őket.
A lány mindent óriási komolysággal felügyelt.
Tomás elkísérte Lucíát a templom elejéig.
Már nem görnyedt be a válla, mintha a mennyezet mindjárt rászakadna.
A szertartás után Pedrito megrántotta Esteban ruhájának ujját.
– Hívhatlak apának?
Esteban letérdelt elé.
Könnyes volt a szeme.
-Ha úgy tetszik.
A fiú egy pillanatig gondolkodott.
– De én továbbra is szeretni fogom a másikat.
Esteban megigazította az inggallérját.
-Természetesen.
Pedrito megölelte, és azonnal rohant, hogy elmondja a hírt a szürke lónak.
Tomás később közeledett.
Nem ugyanazt kérte. Nem volt rá szüksége.
Kinyújtotta a kezét.
Esteban tiszteletteljesen kezet rázott vele, mire a fiú végül esetlenül megölelte.
A banketten Lucia megszokásból kezdett felszolgálni.
Esteban gyengéden elvette tőle a merőkanalat.
– Ülj le mellém.
Az asztalra nézett: a testvérei, a barátai, a férfi, aki rá várt.
Egy tányér volt felszolgálva a helyén.
Lúcia leült.
Sokkal később, miközben elpakolta a holmiját a nagy házban, Esteban megtalálta azt a régi rongyot, amivel ételt hordott a testvéreinek.
Ki volt mosva és gondosan összehajtogatva.
„Megtartsuk?” – kérdezte.
Lucia a kezébe vette.
Emlékezett a krumplira, a félelemre, a hálószoba ajtajának kinyílására az éhes gyerekek előtt.
Az ebédlőből Pedrito szólította őket, mert a kenyér még meleg volt.
– Igen – válaszolta a lány.
A rongyot a fiókban hagyta, és megfogta Esteban kezét.
Ezúttal anélkül ment az asztalhoz, hogy úgy kellett volna tennie, mintha már evett volna.
