Egyszerűen csak még erősebben szorította a kezét.
Aztán Zsófi újra elmondta.
„Bárcsak a saját szememmel láthatnám az óceánt.”
Szünetet tartott.
„Szomorú vagyok, hogy valószínűleg soha nem fogom.”
Apa rám nézett a feje fölött.
Az a tekintet mindent elárult.
Meg kell próbálnunk.
Később, a folyosón, megállított.
„Majd én fizetek érte.”
“Apu-“
„Bármibe is kerüljön. Vidd el.”
Lenézett a kezeire.
„Még ha csak néhány napról is van szó. Kérlek.”
Tudtam, hogy mit kérdez valójában.
Nem arról, hogy megengedhettük-e magunknak az utazást.
Az, hogy hajlandó voltam-e elfogadni azt az időt, most jobban számított, mint a tervek.
“Rendben.”
Apa bólintott.
“Rendben.”
Sophie onkológusa, Dr. Reyes, meglepett, amikor beleegyezett.
„A számai elég stabilak az utazáshoz” – mondta. „Készítünk egy tervet a gyógyszerekre és a vészhelyzetekre. De igen. Vidd magaddal.”
– Tényleg azt hiszed, hogy kéne?
Dr. Reyes ránézett Sophie kartonjára.
„Kétszer is kérdezett már az óceánról.”
Mereven bámultam.
„Azt hitte, először elfelejtettem.”
Dr. Reyes becsukta a kartonlapot.
„Nem tettem.”
Aztán rám nézett.
„Menj. Hamarosan. Óvatosan. De menj.”
Azon az estén lefoglaltam egy kis szállodát a tengerparton.
Semmi extravagáns.
Tiszta szobák.
Egy lift.
Orvosi ellátáshoz közel.
És közvetlenül a stranddal szemben, az utca túloldalán.
Megszállott pontossággal rendszereztem Sophie gyógyszereit.
Nyomtatott segélyhívó számok.
Mindent kétszer pakoltak be.
Újra ellenőriztem a kórházak helyét.
A repülésünk előtti este apa felhívott.
„Ideges vagy?”
“Igen.”
– Sophie-ról?
“Részben.”
Haboztam.
„Attól félek, hogy ez nem lesz elég. Olyan régóta képzeli el az óceánt. Mi van, ha mégsem olyan érzés lesz, amilyennek elképzeli?”
„Elena.”
“Igen?”
„Az óceán az óceán.”
Akaratom ellenére elmosolyodtam.
„Látni fogja. Tudni fogja, hogy valóságos. Ennyi elég lesz.”
Elhallgattam.
“Apu?”
“Igen?”
“Köszönöm.”
Egy pillanatig hallgatott.
„Imádom azt a kislányt.”
„Tudom.”
„És én is szeretlek.”
„Tudom.”
„Jó. Most aludj. Sophie holnap egyenesen a vízbe fog szaladni, úgyhogy olyan cipőt vegyél fel, amiben nem bánod, ha elázol.”
Nevettünk.
Jó éjszakát kívántunk.
Ez csütörtök volt.
Péntek reggel repültünk.
Apa hívott, mielőtt felszálltunk.
Jó utat kívánt nekünk.
Az apám szombaton meghalt.
De ezt akkor még nem tudtam.
És a sorrend számít.
Pénteken még semmit sem tudtam.
Sophie mellett ültem a repülőn, miközben ő vég nélkül a sellőkről beszélt.
Élhetnek folyókban?
Különböző hatalmuk volt?
Erősebbek voltak az óceáni sellők, mint a tóbeli sellők?
Kíváncsisága még teljesen eleven volt.
A rák nem érintette meg azt a részét.
Amikor megérkeztünk, a szálloda szinte pontosan úgy nézett ki, mint a képeken.
Fehér külső.
Kék redőnyök.
Egy háztömbnyire a strandtól.
Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szobánk ablakát, sós levegő áradt be.
Zsófi szeme elkerekedett.
„Mehetünk most már?”
„Miután kicsomagoltunk.”
„De anya…”
„Öt perc.”
Gyorsabban pakolt ki, mint ahogy valaha is láttam tőle bármit is csinálni.
Aztán szinte remegve állt az ajtóban.
Átkeltünk az utcán.
És akkor meglátta.
Az óceán.
Teljesen megállt.
A világ egyik szélétől a másikig húzódott.
Egy pillanatig Sophie csak állt ott.
Aztán elszaladt.
Egyenesen felé.
Cipők és minden.
Beleugrott a sekély vízbe, és nevetett.
Az a nevetés.
A homokban álltam és befogtam a számat.
Ezúttal nem próbáltam visszatartani magam a sírtól.
Az öröme elég nagy volt ahhoz, hogy elbírja a bánatomat.
Addig maradtunk, amíg el nem fáradt.
Egy múzeumi kurátor komolyságával gyűjtötte a kagylókat.
Négy volt elfogadható.
Hatot elutasítottak.
Minden elutasításhoz magyarázat is járt.
Hagytuk, hogy a hullámok a bokánkat csapkodják.
A horizont felé bámult.
„Szerinted a sellők olyan messze élnek, ahol nem láthatjuk őket?”
„Szerintem pontosan olyan messze laknak, mint ahogy elképzeled.”
Ezt fontolóra vette.
– Akkor nagyon messze laknak.
– Akkor nagyon messze laknak.
Végül visszatértünk a szállodába.
Épp átöltöztünk vacsorához, amikor valaki kopogott.
A szállodaigazgató kint állt.
Caruso úrnak hívták.
Ötven körüli lehetett, nagyon hivatalos, és rendkívüli gonddal tartott a kezében egy dobozt.
– Elnézést kérek, hogy zavarom – mondta. – De van valami ezzel az úttal kapcsolatban, amit nem tud.
Felém tartotta a dobozt.
„Arra kértek meg, hogy személyesen adjam át ezt neked az első munkanapodon.”
Zsófi mellettem állt.
Caruso úr folytatta.
„Nagyon konkrét írásos utasításokat kaptam.”
Átvettem a csomagot.
Körülbelül akkora volt, mint egy cipősdoboz.
Barna papír.
Nehezebb a vártnál.
A nevem volt ráírva a tetejére.
Azonnal felismertem a kézírást.
Apukáé.
Néhány másodpercig az agyam nem akarta felfogni.
Apa otthon volt.
Apa felhívott az indulás előtti este.
Apa azt mondta, hogy olyan cipőt viseljek, ami vizes lehet.
– Van benne egy levél – mondta Mr. Caruso. – Azt mondták, először azt kell elolvasnia.
Letettem a dobozt az asztalra.
Zsófi némán figyelte.
Kinyitottam.
Egy boríték volt a tetején, a nevemmel.
Kibontottam a levelet.
Kedves Elena,
Ha ezt olvasod, akkor minden úgy alakult, ahogy reméltem, és te és Sophie elértétek az óceánt.
Megálltam.
Aztán olvasd el újra a sort.
A következő bekezdéstől kirázta a hideg a hideg a testemből.
Apa elmagyarázta, hogy a szíve sokkal rosszabbul volt, mint ahogy mondta.
Az orvosok figyelmeztették, hogy az idő korlátozott.
Nem mondta el, mert Sophie betegsége már így is elég volt ahhoz, hogy cipeljem.
Bocsánatot kért.
Aztán elmagyarázta, hogy hetekkel korábban megszervezte az utat.
