A szálloda.
A járatok.
A kézbesítés.
Caruso úr.
Minden.
Sophie felmászott mellém az ágyra.
Tovább olvastam.
Apa összepakolt mindkettőnknek dolgokat.
De a mondat, ami megtört, a végéhez közeledett.
Azt írta, hogy tudta, hogy fájni fog a halálhíre.
Ezt nem tudta megváltoztatni.
De azt akarta, hogy Sophie először lássa az óceánt.
Azt akarta, hogy lássam az örömét, mielőtt a bánat elérne minket.
Azt akarta, hogy megőrizhessem ezt az emléket.
Majd:
Jobban szeretlek, mint azt valaha is tudtam volna mondani.
Jobban szeretem Sophie-t, mint ahogy a Kis hableány az óceánt, és meg fogja érteni, mit jelent ez.
Nyissátok ki együtt a dobozt.
Szeretettel, Apa.
Nem tudom, meddig ültem ott.
Végül Sophie megérintette a karomat.
„Anya?”
Összehajtottam a levelet és zsebre tettem.
Tanulmányozta az arcomat.
„Történt valami nagyapával?”
Mindig tudott olvasni bennem.
„Igen, drágám.”
A levelet nézte.
„Vajon ő…”
Bólintottam.
“Igen.”
Teljesen mozdulatlanná vált.
Aztán kitártam a karjaimat.
Belemászott.
Így maradtunk egy darabig.
Végül Sophie a doboz felé nézett.
– Ezt már korábban is elküldte.
“Igen.”
„Tudta.”
“Igen.”
„Azt mondta, együtt kellene kinyitnunk.”
“Igen.”
Lemászott az ágyról és az asztalhoz lépett.
Mindkét kezét a dobozra helyezte.
“Rendben.”
Szóval kinyitottuk.
Először két jegyzetfüzet volt benne.
Az enyém sötétkék volt.
Sophie-ét kagylók borították.
Apa mindkettőbe írt.
Az enyémben olyan szavak voltak, amik csak nekem szóltak.
Sophie-ban olyan dolgok voltak, amikre emlékeznie kellett volna.
És még valami.
Egy mese.
Az egyik apa maga írta.
Egy kislányról szólt, aki az óceánhoz utazott, hogy megtalálja a sellőt, akiről mindig is álmodott.
És a lány megtalálta.
Zsófi lassan olvasott.
Amikor befejezte, a mellkasához nyomta a jegyzetfüzetet.
„Ezt nekem írta.”
“Igen.”
„Tudta, hogy nem lesz itt, hogy elolvassa.”
“Igen.”
Még szorosabban ölelte.
„De ettől még mindig ő olvas fel nekem.”
Elszorult a torkom.
“Igen.”
A jegyzetfüzetek alatt két fénykép volt.
Az egyiken Zsófi és nagypapa látható a kezelőközpontban.
A kezében tartotta a mesekönyvet.
Mosolygott.
Ő is az volt.
A második képen én voltam kislányként.
Talán hét éves.
Egy tó szélén állva.
Cipők a kezemben.
Nevető.
Anyám látható volt mögöttem.
Apa biztosan elvitte.
Évek óta nem láttam azt a fotót.
Azt sem tudtam, hogy még megvan neki.
A fényképek alatt egy térkép volt.
Kézzel rajzolt.
Óvatos.
Pontos.
Az a fajta térkép, amilyet csak egy olyan ember készítene, aki évtizedeket töltött építőiparban.
A szállodánk körüli strandot mutatta.
Apa több helyet is megjelölt.
Jó kagylógyűjtő hely apálykor.
Egy kávézó, ahol állítólag kiváló kávét lehet kapni.
Egy nyugatra néző pad, ahonnan nézhettük a naplementét.
És egy móló.
A móló mellett ezt írta:
A pelikánok délutánonként itt gyűlnek össze. Hatalmasak, és meg fogják nevettetni Sophie-t.
Sophie az egyik ujjával végigsimított a térképen.
„Ő tervezte meg, hová menjünk.”
“Igen.”
– Nem tudta, hogy még itt lesz-e.
“Nem.”
„De a térképet azért elkészítette.”
“Igen.”
A mólóra mutatott.
„Megnézhetjük a pelikánokat holnap?”
„Biztosan meg tudjuk csinálni.”
A doboz alján valami selyempapírba csomagolt dolog volt.
Kinyitottam.
Egy hógömb.
Belül egy apró óceáni jelenet tárult elénk.
Egy strand.
Egy hullám.
És egy kislány állt a víz szélén.
Az alapra négy szó volt festve:
Sophie az óceánnál.
Apa valahogy külön neki csináltatta.
Sophie óvatosan felemelte.
„Tudta, hogy látni fogom az óceánt.”
“Igen.”
„És azért csinálta ezt, hogy megtarthassam?”
“Igen.”
Gyengéden megrázta.
A csillámpor úgy mozgott, mint a tenger habja.
„Még miután hazamegyünk, az óceán továbbra is bent lesz.”
„És a történet.”
A jegyzetfüzet felé nézett.
„És a képek.”
“Igen.”
„És a térkép.”
“Igen.”
Sophie óvatosan visszahelyezte a földgömböt az asztalra.
Aztán rám nézett.
„Mindenre gondolt.”
„Megtette.”
„Mert szeret minket.”
“Igen.”
Szünetet tartott.
– Még akkor is, amikor tudta, hogy már nem lesz itt.
A maga módján próbálta megérteni.
– A szerelmét beletette a dolgokba – mondta végül. – Hogy még mindig a miénk lehessen.
Ekkor sírtam újra.
“Igen.”
Odajött hozzám és átkarolta a nyakamat.
„Pontosan ezt tette.”
Négy napig voltunk az óceánparton.
A második napon apa térképét követve mentünk a mólóhoz.
A pelikánok hatalmasak voltak.
Nevetséges kinézetű.
Sophie pontosan úgy nevetett, ahogy a férfi megjósolta.
Fényképeket készítettem, és elképzeltem apát, ahogy hetekkel korábban otthon ült, azt az üzenetet írta, és valahogy tudta, hogy ezek a furcsa madarak boldoggá teszik majd.
Meglátogattuk a kávézót is.
A kávé tényleg kiváló volt.
A dolgozó nő adott Sophie-nak egy kekszet a forró csokoládéja mellé, mert – mint mondta – Sophie úgy nézett ki, mint aki fontos munkát végzett, és megérdemelte azt.
Zsófi egyetértett.
Az ablaknál ült, ette a kekszét, és olvasta a mesét, amit apa írt.
És elkezdtem másképp gondolkodni a szerelemről.
Nem érzelemként.
Mint egy akció.
Figyelemfelkeltés.
Emlékezés.
Figyelni arra, hogy mire van szüksége valakinek.
Aztán teszel ellene valamit.
Apa egész életében ezt csinálta, Sophie.
Észrevette, mi nevettette meg a lányt.
Mi ijesztette meg.
Milyen történeteket szeretett.
Milyen álmot gondolt, hogy soha nem fog megtapasztalni.
És még a saját halálával szembenézve is folyamatosan kifelé tekintett.
Felénk.
A szeretetét a dolgokba fektette.
Tehát megtarthattuk volna.
A harmadik estén leültem a padra, amelyet naplementének jelölt ki.
