Aztán Sophie visszatette a földgömböt a zsebébe.

Megfogta a kezem.

Ott álltunk együtt.

Egy idő után felnézett rám.

„Tényleg mindenre gondolt.”

„Megtette.”

„Mert szeret minket.”

Nem szeretett.

Szerelmek.

Azonnal észrevettem a feszültséget.

És rájöttem, hogy igaza van.

Némely szerelem múlt idővé válik.

De néhányan nem.

Némi szerelem kerül a történetekbe.

A fényképekbe.

Kézzel írott térképekbe.

A jegyzetfüzetekbe.

A hógömbökbe.

Arra, ahogyan az egyik ember megtanul gondoskodni a másikról.

És az ilyen fajta folyamatosan halad előre.

Visszasétáltunk a part menti ösvényen, miközben a nap lenyugodott mögöttünk.

Két ember követi egy férfi utasításait, aki meg akart győződni arról, hogy mindig tudjuk, hol keressük őket.

A hógömb még mindig Sophie éjjeliszekrényén van.

Még mindig megrázza, amikor gondolkodik.

A mese akkor is ugyanúgy végződik.

A lány eléri az óceánt.

Megtalálja a sellőt.

És az óceán tovább folyik.