1. RÉSZ

„Ha abbahagytad volna a cég ügyeibe való beavatkozást, az unokám még mindig élne!” – kiáltotta anyósom a kórházi ágy előtt, mindössze órákkal azután, hogy elvesztettem a babámat.

A férjem az ablaknál ült. Nem védett meg. Még csak fel sem nézett.

Az egyetlen ember, aki odafutott, hogy megöleljen, Lorena volt, a legjobb barátnőm az egyetem óta. Velem sírt, simogatta a hajamat, és megígérte, hogy soha nem hagy egyedül.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez a nő csak úgy elhagyta a férjem karjait.

Mariana vagyok, 36 éves és Guadalajarában élek. Majdnem nyolc évig azt hittem, boldog házasságban élek Rodrigóval, egy szorgalmas, figyelmes férfival, akit mindenki tisztel.

Azt is gondoltam, hogy a legjobb barátnőm olyan, mint a testvérem.

Édesapámmal két évvel az esküvőm előtt alapítottuk az Encino Casa nevű bútorgyártó és belsőépítészeti céget. Én 70%-ban, édesapám pedig 30%-ban rendelkeztem.

Amikor Rodrigo elvesztette az állását, felajánlottam neki az értékesítési vezető pozícióját. Intelligens volt, ügyes tárgyalópartner, és gyorsan fontos szerződéseket szerzett. Végül vezérigazgatóvá neveztük ki.

Jobban szerettem a pénzügyeket és a beszállítókat intézni. Hagytam, hogy ő kapja a tapsot.

„Milyen szerencsés vagy, hogy egy ilyen cég tulajdonosához mentél feleségül” – mondták nekem néhány ismerősöm.

Csak elmosolyodtam.

A házasságomban csak egy szomorúság volt: hat évnyi próbálkozás után sem sikerült teherbe esni.

Az anyósom, Beatriz, soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy erre emlékeztessen.

„Egy ház gyerekek nélkül üres házzá válik” – ismételgette a családi összejöveteleken.

Rodrigo mindig azt mondta, hogy ne figyeljek rá.

Ezért, amikor végre két csíkot láttam a terhességi teszten, úgy éreztem, hogy minden áldozatunk megérte.

A férjem a karjaiba emelt. Anyósom örömkönnyeket hullatott. Apósom, Don Ernesto, azt mondta, pihenjek és ne aggódjak semmi miatt.

Lorenát is meghatotta.

„Annak a babának két anyukája lesz” – viccelődött, miközben átölelt.

Volt egy saját tervezőstúdiója, amit a válása utáni első ügyfeleimnek köszönhetően sikerült létrehoznia, akiket én ajánlottam neki.

A családom részének tekintettem.

De a terhesség tizennegyedik hetében, miközben néhány faanyagmintát ellenőriztem a műhelyben, elviselhetetlen fájdalom kezdődött.

Rohanva kórházba vittek.

Hétszer hívtam Rodrigót.

Soha nem válaszolt.

Lorena megelőzte őt.

Amikor az orvos megerősítette, hogy elvesztettem a babát, a blúzába kapaszkodtam, és addig sírtam, amíg teljesen ki nem merültem.

Rodrigo néhány órával később megjelent. Azt mondta, hogy egy ügyféllel találkozik, és hogy a telefonja néma üzemmódban van.

Hinni akartam neki.

A következő hetekben Lorena szinte naponta meglátogatott. Ételt hozott nekem, és társaságot nyújtott, amikor nem akartam kikelni az ágyból.

Mígnem egy délután felfedeztem egy arany karkötőt a csuklóján.

Volt rajta egy apró, levél alakú bross.

Azonnal felismertem: hónapokkal korábban találtam egy 38 000 pesós ékszerbolti nyugtát Rodrigo autójában.

Biztosított róla, hogy egy fontos ügyfélnek szánt ajándék.

„Ki adta neked azt a karkötőt?” – kérdeztem.

Lorena megmerevedett.

– Egy barát. Miért?

Nem válaszoltam.

Azon a reggelen, miközben Rodrigo aludt, felvillant egy régi tablet képernyője, amit mindketten munkához használtunk.

Lorenától jött az üzenet.

– Alszik már a feleséged?

Megnyitottam a beszélgetést, ami még mindig szinkronizálva volt azon az eszközön.

És találtam egy üzenetet a férjemtől, pontosan azon a napon küldve, amikor elvesztettem a babámat:

„Mariana kórházban van. Menj te először. Még mindig nem tudok elmenni innen.”

Lent egy másik mondat állt.

– És ne hagyd, hogy megtudja, hogy velem voltál.

Aztán rájöttem, hogy miközben én könyörögtem nekik, hogy mentsék meg a fiunkat, a férjem a legjobb barátnőmmel volt.

De az még kiderítésre várt, hogy mit csináltak mindketten a cégem pénzével.

2. RÉSZ

Hajnali négyig böngésztem azokat az üzeneteket.

Rodrigo és Lorena kapcsolata nem mostanában kezdődött. Több mint egy éve megcsaltak.

Olvastam olyan beszélgetéseket, ahol a férjem azt állította, hogy vége a házasságunknak, hogy csak a társaság és a családunk miatt marad velem.

Azt is felfedeztem, hogy Lorena megbánást érzett.

„Mariana segített nekem, amikor mindenki hátat fordított nekem” – írta.

Rodrigo így válaszolt:

„Boldoggá teszel. Csak az üzletről tud beszélni.”

A legfájdalmasabb az volt, hogy megtaláltam a délutáni üzeneteket a kórházban.

Rodrigo tökéletesen tudta, mi történik. Olvasta a hívásaimat, és úgy döntött, hogy a szeretőjével marad.

Elmentettem a megosztott eszközünkön megjelenő tartalmak másolatait anélkül, hogy módosítottam volna a beszélgetéseket.

Aztán visszamentem az ágyba.

Másnap reggel a szokásos módon kávét főztem.

„Sötét karikák vannak a szemed alatt, szerelmem. Megint a babáról álmodtál?” – kérdezte Rodrigo.

– Igen. Még mindig hiányzik.

Megsimogatta a vállamat.

– Magad mögött kell hagynod, ami történt.

Össze kellett szorítanom a fogam, hogy ne sikítsak.

Két nappal később kerestem Adrianát, egy családi és üzleti ügyekre szakosodott ügyvédet.

Mindent elmagyaráztam neki.

„Válhatsz hűtlenség miatt, Mariana, de van valami fontosabb” – figyelmeztetett. „Biztosítanunk kell, hogy a cég vagyona védve legyen.”

Ez a kifejezés arra késztetett, hogy áttekintsem a pénzügyi kimutatásaimat, amelyeket elhanyagoltam a felépülésem során.

Diszkréten visszatértem az Encino Casába, és megkérdeztem Patriciát, a könyvelőnket, hogy mik az elmúlt néhány hónapra vonatkozó külső szolgáltatási szerződések.

Három dokumentum ragadta meg a figyelmemet.

Mindannyian Lorena műterméhez tartoztak.

Az első 180 000 pesóért szólt. A második 200 000-ért. A harmadik 240 000-ért.