Összesen 620 000 peso.

Néhány munkát elvégeztek, de másokat kétszer számláztak ki, vagy anélkül fogadtak el, hogy a projektmenedzserek megkapták volna a leszállítandó anyagokat.

A legrosszabb akkor jött, amikor Patricia megmutatta nekem az engedélyeket.

Mindhárom szerződésen ott volt az aláírásom.

Nem emlékeztem, hogy elmentem volna mellettük.

A harmadiknál ​​a randi lebénított.

Pontosan aznap volt, amikor elvesztettem a babámat.

„Ki adta át ezt a dokumentumot?” – kérdeztem.

– Rodrigo úr. Azt mondta, hogy aláírta, mielőtt bejött a kórházba.

Éreztem, ahogy eltűnik a levegő.

A férjem nemcsak hogy elárulta a házasságunkat. Arra is utaltak jelek, hogy a nevemet használta fel szabálytalan kifizetések jóváhagyására.

Az ügyvéd kérte, hogy az eredeti dokumentumokat hivatalos őrizetben tartsák, és független felülvizsgálatot végezzenek, anélkül, hogy bárkit is megvádolnának a bizonyítékok ellenőrzése előtt.

A feljegyzések olyan kiadásokat mutattak, amelyek nem egyértelműen feleltek meg a projekteknek: szállodák, éttermek, egy nyaralás, amit Rodrigo munkaútként mutatott be, és egy ékszervásárlás 38 000 pesóért.

Lorena karkötője.

Ugyanazon az estén Rodrigo megérkezett néhány dokumentummal és egy mosollyal.

– Szerelmem, kérlek, írd alá ezt. Így a következő hat hónapban anélkül hagyhatlak jóvá szerződéseket, hogy zavarnálak.

Ez rendkívüli mértékben kiterjesztette igazgatói hatásköreit.

– Miért a sietség?

A mosolya eltűnt.

– Már nem bízol a férjedben?

Mereven bámultam rá.

– Szeretném megbeszélni az apámmal.

Néhány másodpercig úgy tűnt, mintha dühbe gurulna. Aztán megváltozott a hozzáállása.

Másnap virággal jelent meg, meghívott reggelire, és úgy kezdett bánni velem, mint amikor randiztunk.

Rájöttem, hogy szüksége van az aláírásomra.

Három nappal később közeledett a nyolcadik házassági évfordulónk.

Úgy döntöttem, szervezek egy meghitt vacsorát otthon, csak Rodrigóval, a szüleivel és Lorenával.

A férjem el volt ragadtatva.

A barátom azonnal elfogadta.

Azon az estén mind az öten ültünk az asztal körül.

Az anyósom a családról beszélt, Lorena felszolgálta az italokat, Rodrigo pedig mindenki előtt megfogta a kezem.

Amikor eljött a sütemény ideje, bekapcsoltam a tévét.

Először megjött a karkötő számlája.

Ezután 620 000 peso kifizetése következett.

Végül bemutattam egy meghatalmazást az állítólagos aláírásommal.

Rodrigo abbahagyta a mosolygást.

– Mariana, azonnal kapcsold ki!

Felálltam, felemeltem a dokumentum másolatát, és azt mondtam:

– Mielőtt kikapcsolnám, szeretném, ha elmagyaráznál valamit. Hogyan írhatnám ezt alá, miközben a fiunkat veszítettem el a kórházban?

Az apósom felállt.

Lorena remegni kezdett.

Rodrigo pedig nyolc év óta először úgy nézett rám, mintha most fedezte volna fel, hogy az előtte ülő nő már nem fél.

3. RÉSZ

„Ne csináld már ezt a műsort!” – kiáltotta Rodrigo, miközben megpróbálta kicsavarni a kezemből a dokumentumot.

Eltoltam magamtól, mielőtt megérinthette volna.

– Ez nem műsor. Ez egy kérdés. Kórházban voltam, és maga kapta az értesítést. Ki engedélyezte ezt a kifizetést a nevemben?

– Valószínűleg korábban aláírtad, és elfelejtetted a dátumot. Hónapok óta nagyon fel voltál háborodva.

Az apósom, Don Ernesto, nyitott tenyerével az asztalra csapott.

– Ne használd ki a baba elvesztését arra, hogy újra kételkedjen magában. Válaszolj arra, amit kérdez.

Rodrigo mozdulatlanul állt. Apja most először beszélt vele így mindenki előtt. Anyósom, Beatriz, még mindig zavartan, a papírok fölé hajolt.

– De ezek céges ügyek. Ti ketten holnap elintézhetitek őket anélkül, hogy minket bevonnátok.

– Anya, még mindig nem láttad, miért gyűltünk itt össze – feleltem.

Átvettem az irányítást, és kivetítettem a tableten talált üzeneteket. Nem mindet, csak azokat, amelyekből egyértelművé vált, mikor kezdődött a kapcsolat, és hol tartanak aznap délután.

„Mariana a sürgősségi osztályon van.”

“Te menj először.”

– Nehogy megtudja, hogy velem voltál.

Beatriz mindkét kezét a szája elé kapta. Lorena sírni kezdett, Rodrigo pedig elnézett.

„Vele voltál, amikor a feleséged elvesztette a fiadat?” – kérdezte Don Ernesto.

– Apa, a dolgok nem ilyen egyszerűek…

– Feltettem neked egy kérdést!

Apósom hangjára Lorena elejtette a szalvétát. Rodrigo mormogta, hogy igen. Alig volt hang, de elég volt ahhoz, hogy mindent megváltoztasson.

A barátomhoz fordultam.

–Előtte érkeztél a kórházba. Megöleltél. Azt mondtad, ne féljek. Hogy nézhettél a szemembe, miután elhagytad a karjait?

–Mariana, véget akartam vetni ennek. Esküszöm, sokszor…

– Hányszor is? Gondoltál már arra, hogy elmondod, miközben fogadtad az ügyfeleket, akiket küldtem neked? Vagy amikor eljöttél hozzám levest hozni, hogy úgy tegyen, mintha gondoskodna rólam?

Lorena eltakarta az arcát. Anyósom némán sírt. Emlékeztem a kórházban tett szemrehányásaira, és újabb fájdalmat éreztem, bár ezúttal sikerült megszólalnom.

„Azon a napon engem hibáztattál, hogy nem pihentem. Én is hetekig hibáztattam magam. Az orvos elmagyarázta, hogy nincs okom nekem tulajdonítani ezt a veszteséget. És amíg én magyarázatot kerestem, a fiad egy másik történetet titkolt.”

Beatriz lehajtotta a fejét.

Rodrigo hirtelen felállt.

– Elég volt! Nem hagyom, hogy egy személyes hibából ítélkezz a munkám felett! Évek alatt építettem fel ezt a céget!

– Keményen dolgoztál, Rodrigo. Ezt sosem tagadtam. De a munka nem jogosít fel arra, hogy mások aláírását vagy céges pénzeszközeit magánügyekben használd fel.

– Az a cég az enyém is!

Lorena felemelte a fejét. Anyósom bólintott, mintha védekezésre lelt volna.

Aztán letettem az alapító okiratot és a hozzájárulási igazolásokat az asztalra.