– Most? – Anya ingerülten nézett rá. – Alexis, karácsony közepén járunk. Bármilyen munkahelyi vészhelyzeted is van, az várhat.

– Nem lehet – mondtam egyszerűen, és kimentem a szobából.

A csendes vendégmosdóban felhívtam Morrison igazgatót.

– Alexis – válaszolta azonnal. – Van egy kis problémánk. A szüleid eladták a Spring Valley-i ingatlant a Meridian Property Holdingsnak. A tranzakciót ma reggel jelezték a megfigyelőrendszerünkben.

– Most tudtam meg – mondtam halkan. – A karácsonyi vacsorán mondták el, úgy jelentették be, mintha jó hír lenne.

– Tudják, mi az a tulajdon? – kérdezte Morrison óvatosan.

– Nem – mondtam. – Azt hiszik, ez a személyes lakhelyem, amit soha nem használok. Nem tudják, hogy kijelölt diplomáciai tulajdon.

– Jézusom – lehelte Morrison. – Alexis, ez az ingatlan a Külügyminisztériumban biztonságos diplomáciai rezidenciaként van bejegyezve. Ez a misszióvezető-helyettesként bejegyzett biztonsági protokoll része. A megjelölés szerepel az ingatlan-nyilvántartásban. Bárki, aki kellő gondossággal járt el, észrevette volna.

„A Meridian Property Holdings valószínűleg nem nézett ilyen mélyrehatóan” – mondtam. „A szüleim pedig biztosan nem. Egy üres házat láttak benne, és benne a lehetőséget a hozam maximalizálására.”

„A Diplomáciai Biztonsági Szolgálat már reagált” – mondta Morrison. „Ezt potenciális biztonsági incidensként kezelik. A diplomáciai tulajdon eladása a Külügyminisztérium engedélye nélkül súlyos szabálysértés.”

„Mi történik most?”

– Az adásvétel érvénytelen – jelentette ki Morrison határozottan. – Diplomáciai vagyon nem adható el szövetségi engedély nélkül. A Külügyminisztérium értesíti az összes felet, visszavonja az ügyletet, és kivizsgálja, hogyan történt ez. Alexis, büntetőeljárás indulhat. Diplomáciai vagyon jogosulatlan eladása, csalás, esetleg a Külképviseleti Törvény megsértése.

– Bűnügyi vádak – ismételtem meg halkan.

„A szüleid szövetségi vagyont adtak el” – mondta Morrison. „Még ha nem is tudták, hogy miről van szó, a tudatlanság nem mentség. Hozzáfértek az ingatlannyilvántartáshoz, eladást hajtottak végre, és pénzt vettek el. A 2,8 millió dollár 20%-a 560 000 dollár. Ez több mint félmillió dollár, amit diplomáciai vagyon eladásából szereztek.”

„Mikor érkezik meg a diplomáciai biztonság?”

– Már úton vannak a szüleid címére – mondta Morrison. – Tizenöt perc. Sajnálom, Alexis. Tudom, hogy ez a te családod, de ez most szövetségi ügy.

– Értem – mondtam. – Köszönöm, hogy szóltál.

Letettem a hívást, és a tükörképemet tanulmányoztam.

Négy évig a bécsi amerikai nagykövetség misszióvezető-helyetteseként.

Négy éven át csendben kezeltem a diplomáciai kapcsolatokat, egyeztettem a külföldi kormányokkal, felügyeltem a biztonsági protokollokat, és igyekeztem feltűnésmentesen viselkedni, valahányszor visszatértem Washington DC-be.

Amikor otthon voltam, a kijelölt Spring Valley-i lakhelyemen szálltam meg – abban a házban, amelyet a családom egy kihasználatlan befektetésnek tartott.

Kifejezetten a biztonság miatt választották ki: távolság a főbb utaktól, védhető elhelyezkedés, ellenőrzött hozzáférés.

Regisztrálták a Külügyminisztériumban, és diplomáciai protokollok védték.

Jogilag az amerikai szövetségi tulajdon kiterjesztéseként működött.

A szüleim pedig épp most adták el készpénzért egy ingatlankereskedőnek.

Visszamentem a nappaliba.

Apa mutatott valamit Richardnak a telefonján, valószínűleg papírmunkát végzett. Anya pedig Natalie előtt dicsekedett a tárgyalási képességeivel.

Senki sem nézett fel.

– Minden rendben? – kérdezte Natalie szórakozottan.

– Nem igazán – mondtam, és leültem. – A hívás a Külügyminisztériumból jött. A házzal kapcsolatban.

– A Külügyminisztérium? – Apa végül felnézett. – Miért telefonálna a Külügyminisztérium egy magánjellegű ingatlanügylettel kapcsolatban?

– Mert nem magántulajdonban lévő ingatlan – mondtam nyugodtan. – Ez diplomáciai tulajdon, amelyet a szövetségi kormány regisztrált, a biztonsági protokollom része.

Csend telepedett a szobára.

– Miről beszélsz? – kérdezte anya halkan.

– Nem tanácsadóként dolgozom – magyaráztam. – A bécsi amerikai nagykövetség misszióvezető-helyettese vagyok. Én vagyok a második legmagasabb rangú amerikai diplomata Ausztriában. A Spring Valley-i ingatlan nem a személyes lakhelyem. Ez a kijelölt diplomáciai szállásom, amikor Washingtonban tartózkodom. A Külügyminisztérium védett diplomáciai tulajdonként jegyezte be.

– Ez abszurd – mondta apa, bár az önbizalma már elveszett. – Elmondtad volna, ha a Külügyminisztériumban dolgozol.

„Már négy éve mondom” – mondtam halkan. „Valahányszor megkérdezted, hogy mivel foglalkozom, azt mondtam, hogy nemzetközi szervezetekkel dolgozom együtt a diplomáciai kapcsolatok terén. Azt feltételezted, hogy konzultációra gondolok. Többször is kijavítottalak. Nem figyeltél rám.”

– De diplomáciai tulajdon? – kérdezte anya elsápadva. – Ez azt jelenti…

„Ez azt jelenti, hogy engedély nélkül adott el szövetségi vagyont” – mondtam. „A Diplomáciai Biztonsági Szolgálat biztonsági incidensként kezeli ezt. Vizsgálják, hogyan került a diplomáciai vagyon egy magánvásárlóhoz.”

– Nem tudtuk – tiltakozott Natalie. – Honnan tudhattuk volna?
„A megjelölés benne van az ingatlan-nyilvántartásban” – mondtam. „Bárki, aki kellő gondossággal járt el, látta volna. Van egy megjegyzés, hogy az ingatlan a Külügyminisztériumban van bejegyezve diplomáciai protokollok szerint. Nem ellenőrizted, mert azt feltételezted, hogy jobban tudod nálam, hogy mi az az ingatlan.”

Megszólalt apa telefonja.

Arca először a bosszúságból a zavarodottságba, majd a félelembe váltott.

– Igen, Thomas Peton vagyok – mondta. – Micsoda? Ó, igen, értem. Mikor?

Szünetet tartott.

„Már itt is vannak.”

Megszólalt a csengő.

Az ablak előtt három fekete terepjáró állt.

Sötét öltönyös férfiak és nők közeledtek a házhoz, jelvényeik tisztán látszottak.

Apa letette a hívást, és szürke arccal rám meredt.