„Azonnal hívják ide a tulajdonost!” – ordította apa a golfklubban. „Nem ide való” – tette hozzá anya – „távolítsák el innen azonnal!” Én csak csendben álltam. Az igazgató rám mosolygott: „Hölgyem, hogyan szeretné intézni a családja tagságát?” Az arcukról abban a pillanatban lefagyott a mosoly…

– Nem tartóztatják le őket – mondtam. – Kihallgatják őket. Van különbség.

„De megállíthatnád ezt. Te valami nagy beosztású diplomáciai tisztviselő vagy. Mondd meg nekik, hogy rendben van, hogy anya és apa hibáztak.”

„Ez nem rendben van” – mondtam. „És nem mondhatom a szövetségi ügynököknek, hogy hagyják figyelmen kívül a diplomáciai biztonsági protokollok megsértését. Ez az egész nem így működik.”

– Szóval a munkádat választod a családod helyett – mondta Natalie vádlón éles hangon.

„A valóságot választom a fantáziád helyett” – mondtam. „Évekig úgy bántatok velem, mintha én lennék az alkalmatlan, aki nem érti, hogyan működik a való világ. Most a való világ megmutatja, hogy én jobban értem, mint te.”

Richard azonnal telefonált, valószínűleg egy ügyvédet hívott.

Natália sírt.

A karácsonyi vacsora maradéka közepette ültem, és néztem, ahogy a szüleim Bentley-je három szövetségi terepjárót követve kihajt a kocsifelhajtón.

Csörgött a telefonom.

Morrison rendező.

A helyzet megfékezve. A szüleidet kihallgatják, de még nem tartóztatták le őket. Attól függ, mit derít ki a nyomozás. Hogy vagy?

Válaszoltam.

Jól vagyok. Köszönöm a profi kiszolgálást.

Újabb üzenet érkezett, ezúttal Walsh ügynöktől.

Holnap reggel szükségem van a nyilatkozatára. Külügyminisztérium központja. 9:00 Hozza magával az ingatlanvásárlással és a közös tulajdonjoggal kapcsolatos összes dokumentációt.

Ott leszek – válaszoltam.

Natália odajött hozzám.

A könnyei valódiak voltak, de a megközelítésében rejlő kiszámítottság is az volt.

„Alexis, kérlek. A szüleinkért. Hibáztak. Nem tudsz tenni valamit?”

„Mit szeretne, mit tegyek?” – kérdeztem. „Hazudjak a szövetségi nyomozóknak? Azt állítsam, hogy ez nem volt szabálysértés? Úgy tegyek, mintha a diplomáciai tulajdon eladása nem nagy ügy lenne?”

– Szeretném, ha emlékeznél rá, hogy ők egy családtag – mondta Natalie.
„Szeretném, ha emlékeznél rá, hogy négy éven át úgy bántál velem, mintha hülye lennék” – mondtam. „Mintha a karrierem egy vicc lenne. Mintha a döntéseim rosszak lennének. Mintha rád lenne szükségem, hogy irányítsd az életemet, mert túl alkalmatlan vagyok ahhoz, hogy magam csináljam.”

– Ezt sosem mondtuk – tiltakozott Natalie.

– Állandóan ezt mondogattad – javítottam ki. – Minden alkalommal, amikor kigúnyoltad a Hondámat. Minden alkalommal, amikor megkérdezted, hogy valójában mivel foglalkozom. Minden alkalommal, amikor az utazásaimat kóborlásnak bélyegezted. Minden alkalommal, amikor a távollétemet hanyagságnak tekintetted, ahelyett, hogy egy komoly karrier követelményeként ismerted volna el.

– Soha nem javítottál ki minket – mondta gyengén.

– Több tucatszor kijavítottalak – mondtam. – Nem figyeltél rám. Már eldöntötted, hogy ki vagyok, ezért mindent ezen a hiten keresztül szűrtél le. Mondtam, hogy a misszióvezető-helyettes vagyok. Azt hallottad, hogy munkálatokért és tanácsadásért felelek. Mondtam, hogy az ingatlan munkára szolgál. Azt hallottad, hogy nem használom. Mondtam, hogy az utazásom elengedhetetlen. Azt hallottad, hogy túrázom.

Richard befejezte a telefonhívást, és óvatosan közeledett.

„Az ügyvédem szerint ez komoly ügy. Hogy a szüleidet szövetségi vádakkal, csalással, a Külképviseleti Törvény megsértésével nézhetnek szembe. Azt mondja, börtönbe is kerülhetnek.”

– Megtehetik – értettem egyet. – Attól függ, mit mutat a nyomozás a szándékukról és a tudásukról.

„Segítened kell nekik” – erősködött.

„Miért?” – kérdeztem egyszerűen.

„Mert ők a család.”

„A család nem adja el a házadat anélkül, hogy megkérdeznéd” – mondtam. „A család nem vesz le 560 000 dolláros találati díjat az ingatlanodból. A család nem bagatellizál el a karrieredet, nem gúnyolja ki a döntéseidet, és nem bánik veled úgy, mintha alkalmatlan lennél. Ők tették mindezt. Most pedig szembe kell nézniük a következményekkel.”

„Szóval hagyod őket börtönbe menni?” – kérdezte Natalie rémülten.

„El fogom mondani az igazat a szövetségi nyomozóknak” – mondtam. „Ami ezután történik, az rajtam kívül áll. Ha vádat emelnek ellenük, lesznek ügyvédjeik. Ha elítélik őket, fellebbezhetnek. De nem fogok hazudni, manipulálni vagy visszaélni a pozíciómmal, hogy megvédjem őket a saját tetteik következményeitől.”

– Ez hideg – mondta Richard.

– Ez professzionális – javítottam ki. – Diplomáciai tisztviselő vagyok. Magasabb mércéknek kell megfelelnem. Nem használhatom fel a pozíciómat arra, hogy beavatkozzak a szövetségi nyomozásokba, és még ha tehetném sem. Megszegték a törvényt. Ez fontosabb, mint a családi hűség.

Újra megszólalt a telefonom.

Morrison rendező.

„Alexis, azonnal vissza kell menned Bécsbe. A helyzet egyre súlyosbodik, és szükségünk van az országba küldött misszióvezető-helyettesre. Fel tudsz szállni ma este a gépre?”

– Igen – mondtam. – Most megyek a repülőtérre.

„Jó. Sajnálom a családi helyzetedet.”

„Ez van, ami van” – mondtam. „Ők hozták meg a döntéseiket.”

Letettem a hívást és felálltam.

„Mennem kell. Bécsben van rám szükség.”

– Most? – hitetlenkedett Natalie. – Alexis, anyát és apát szövetségi ügynökök hallgatják ki, te meg elmész.

– Van egy állásom – mondtam egyszerűen. – Egy olyan állás, ami számít. Egy olyan állás, ami elsőbbséget élvez a szüleim által okozott családi drámákkal szemben.

– Hihetetlen vagy – mondta a lány.

– Nem – javítottam ki. – Végre abbahagyom, hogy úgy kezeljetek, mintha én lennék a probléma. Eladtátok a házamat. Több mint félmillió dollárt vittetek el. Megszegtétek a szövetségi törvényt. Ezek a ti problémáitok, nem az enyémek.

Összeszedtem a kabátomat és a táskámat.

„Mit mondjunk anyának és apának?” – kérdezte Richard.