„Azonnal hívják ide a tulajdonost!” – ordította apa a golfklubban. „Nem ide való” – tette hozzá anya – „távolítsák el innen azonnal!” Én csak csendben álltam. Az igazgató rám mosolygott: „Hölgyem, hogyan szeretné intézni a családja tagságát?” Az arcukról abban a pillanatban lefagyott a mosoly…

„Az ügyvédem volt. A Külügyminisztérium Diplomáciai Biztonsági Szolgálata itt van. Beszélni akarnak velünk az ingatlaneladásról.”

– Tudom – mondtam. – Mondtam, hogy jönnek.

Anya talpra ugrott.

„Ez egy tévedés. Elmagyarázzuk, hogy nem tudtuk. Meg fogják érteni.”

– Meg fogják érteni, hogy engedély nélkül adtál el diplomáciai vagyontárgyakat – mondtam. – Az, hogy tudtad-e vagy sem, nem változtat azon, amit tettél.

A csengő újra megszólalt, most hangosabban.

Richard az ajtó felé indult, minden szokásos hencegése eltűnt.

Öt öltönyös ember állt kint.

– Thomas és Barbara Peton – szólította meg a szüleimet a főügynök, egy éles tekintetű, negyvenes éveiben járó nő. – Jennifer Walsh különleges ügynök vagyok, a Diplomáciai Biztonsági Szolgálattól. A Springland Lane 4750. szám alatt található ingatlan jogosulatlan eladását kell megbeszélnünk.

– Biztosan van valami tévedés – kezdte apa.

– Nincs ebben semmi tévedés, uram – mondta Walsh ügynök határozottan. – Ez az ingatlan a Külügyminisztérium protokolljai szerint diplomáciai rezidenciaként van bejegyezve. Szövetségi engedély nélkül nem adható el, nem ruházható át és nem módosítható. Tegnap megfelelő engedély nélkül hajtott végre eladást. Beszélnünk kell önnel arról, hogyan történt mindez.

– Nem tudtuk, hogy diplomáciai tulajdon – mondta anya kétségbeesetten. – A lányunk sosem mondta el nekünk.

– A lánya Alexis Peton, a nagykövetség helyettes vezetője – mondta Walsh ügynök, a tabletjére nézve. – Négy éve tölti be ezt a pozíciót. Az ingatlant a nevére vásárolták, és azonnal bejegyezték az államigazgatásba, mint biztosított diplomáciai rezidenciáját az Egyesült Államok kontinentális részén. A bejegyzés egyértelműen szerepel az ingatlan-nyilvántartásban.

– Ezt nem láttuk – tiltakozott apa.

– Nem figyelt oda – javította ki Walsh ügynök. – Peton úr és Peton asszony, kérjük, tartsanak velünk a kihallgatásra. A vevővel és a képviselőivel is beszélnünk kell. Ez egy szövetségi nyomozás diplomáciai tulajdon jogosulatlan eladása ügyében.

„Szövetségi nyomozás?” Natalie úgy nézett ki, mintha majdnem elájult volna.

– Asszonyom, részt vesz ebben az ügyletben? – Walsh ügynök felé fordult.

„Nem, én csak… én csak a húg vagyok.”

„Akkor szabadon mehetnek. Peton úr és Petonné, ha velünk jönnek.”

– Várj – mondta apa. – Fel kell hívnunk az ügyvédünket. Vannak jogaink.

– Teljes mértékben jogai vannak, uram – mondta Walsh ügynök. – Joga van jogi képviselethez. Joga van hallgatni. Azt javaslom, hogy az utóbbit gyakorolja, amíg az előbbit nem biztosítja. Ez komoly ügy, Mr. Peton. A diplomáciai tulajdon engedély nélküli eladása több szövetségi törvényt is sért.

– Visszafizetjük a pénzt – mondta gyorsan anya. – Csak add meg a vevő adatait, és mindent visszafordítunk.

„Nem ilyen egyszerű a helyzet, asszonyom” – mondta egy másik ügynök. „Az ingatlan szövetségi védelem alatt áll. Az eladás automatikusan érvénytelen, de az eladási kísérlet, a tranzakció végrehajtása és a pénzeszközök átvétele mind különálló jogsértésnek minősül.”

„Minek a megsértése?” – kérdezte apa.

– Például a Külképviseleti Törvény – mondta Walsh ügynök. – Potenciálisan csalás, csalásra irányuló összeesküvés és a vagyonnal kapcsolatos valótlan adatszolgáltatás. A nyomozás után többet fogunk tudni.

Richárd némán állt a sarokban.

Aztán megszólalt.

„Én voltam a tanácsadójuk az eladásban” – mondta hirtelen. „Segítettem a Kft. tranzakciójának strukturálásában. A diplomáciai státuszról sem tudtam.”

„Akkor önnel is beszélnünk kell, Mr…”

„Richard Chin. Feleségül vettem a lányukat, Natalie-t.”

„Chin úr, szükségünk lesz egy nyilatkozatra az ügyletben való részvételéről.”

Walsh ügynök felém fordult.

„Peton főparancsnok-helyettes, öntől is kérünk egy nyilatkozatot az ingatlanról, a beosztásáról, és arról, hogy a családja miért férhetett hozzá a diplomáciai ingatlanokhoz.”

„Társtulajdonosként voltak feltüntetve” – mondtam. „Akkor vettem fel őket, amikor megvettem az ingatlant, mert új voltam a diplomáciai szolgálatban, és bizonytalan voltam a jogi részletekben. Rossz döntés volt részemről.”

– Írásban lesz szükségünk rá – mondta Walsh ügynök. – De most, Mr. és Mrs. Peton, kérem, jöjjenek velünk.

Anya könnyes szemmel nézett rám.

– Alexis. – Anya felém fordult, könnyes szemmel. – Javítsd ki ezt. Te a kormánynak dolgozol. Mondd meg nekik, hogy félreértés volt.

– Ezt nem tudom megjavítani, anya – mondtam halkan. – Szövetségi tulajdont adtál el. Ez nem félreértés. Ez bűncselekmény.

– Mi vagyunk a szüleid. – Apa hangja felemelkedett. – Tartozol nekünk.

– Semmivel sem tartozom neked – mondtam nyugodt hangon. – Négy évet töltöttél azzal, hogy lekicsinyelted a karrieremet, kigúnyoltad a döntéseimet, azt feltételezve, hogy jobban tudod a saját életemet, mint én. Megkérdezés nélkül eladtad a házamat, mert azt hitted, túl alkalmatlan vagyok a saját vagyonom kezelésére. Most a következményekkel nézel szembe, és azt akarod, hogy megmentselek tőlük.

– Nem tudtuk – ismételte meg anya kétségbeesetten.

– Nem kérdezted – javítottam ki. – Soha nem kérdezted meg, hogy mivel foglalkozom valójában. Soha nem kérdezted meg, miért van szükségem arra az ingatlanra. Soha nem kérdezted meg, miért áll üresen az év nagy részében. Feltételezésekből indultál ki, és ezek alapján cselekedtél, és most azt tanulod meg, hogy a feltételezéseknek következményeik vannak.

Walsh ügynök a bejárat felé intett.

„Peton úr és Peton asszony, induljunk!”

Miközben az ügynökök kikísérték őket, Natalie felém fordult.

„Tényleg hagyod, hogy elvigyék a szüleinket?”