Azt feltételezte, hogy a felesége harcolni fog érte… de a nő egyszerűen meghajolt, elhagyta a kastélyt, és soha nem tért vissza.
– Nem arra kérlek, hogy változz meg, Isabel. Csak tudatom veled, hogy vége a házasságunknak.
Rodrigo de la Serna ezeket a szavakat 300 vendég előtt mondta el a Santa Aurelia birtok csillárjai alatt, miközben a zenészek még mindig a hangszereiket tartották a kezükben.
1886. szeptember 14-e volt. Kint az eső verte a narancsfákat az udvaron. Bent a kereskedőfeleségek leeresztették legyezőiket, a férfiak pedig leemelték poharaikat a szájukról.
Izabella az asztal végén maradt ülve.
Sötétkék ruhát viselt, amit saját maga javított meg, hogy elrejtse a mandzsetták kopását. Rodrigo sosem vette észre az ilyesmit. Azt sem tudta, hogy a nyakában lévő gyöngyök hamisak: az igaziakkal fizették a gyógyszereket a legutóbbi lázjárvány idején.
„Az ügyvédeim intézik majd a különválásunk hivatalossá tételét” – folytatta. „Lehetetlenné vált az együttélés.”
Jobbján Verónica Santillán gondosan megbántott arckifejezéssel hajtotta meg a fejét.
Isabel egy pillanatra rápillantott.
Aztán felkelt.
Rodrigo könnyekre, tiltakozásra, talán egy könyörgésre számított, ami mindenkinek megerősíti, hogy a felesége valóban az a labilis nő, akiről az elmúlt hetekben beszélt.
De Izabella levette a gyűrűjét.
Lassan átsétált az asztalon, és a férje pohara mellé tette.
„Tizenegy éven át próbáltam tisztelni ezt a házat” – mondta. „Tiszta lelkiismerettel távozom.”
Rodrigo kinyitotta a száját.
Már az ajtó felé fordult.
Senki sem állította meg. Erre fog leginkább emlékezni később: nem a férje szavaira, hanem a sok ember mozdulatlan kezére, akik az asztalánál ettek.
Petra, a házvezetőnő, egy összehajtott kendővel várta a folyosón.
– Esik az eső, asszonyom.
Isabel hagyta, hogy a vállára tegye.
– Az orvos számlái a legalsó fiókban vannak. Péntekig ki kell fizetnünk.
Petra összeszorította az ajkait.
– Most gondolj magadra.
Addig Isabelnek esze ágában sem volt sírni.
Unokatestvére, Mercedes háza több órányira volt, Puebla külvárosában, egy város közelében.
Isabel kora reggel érkezett, vizes csizmával és egy kis bőrönddel. Mercedes egy lámpával a kezében kinyitotta az ajtót.
Nem kérdezte meg, hogy mivel provokálta fel a férjét. Nem tanácsolta neki, hogy legyen türelmes.
Megölelte.
Isabel képtelen szégyennel a vállára dőlt, mintha még ezt a fájdalmat is ki kellene fejeznie anélkül, hogy kellemetlenséget okozna.
– Ma este nem kell beszélned – mormolta Mercedes.
Az első néhány napban Isabel hajnal előtt ébredt, és a bérekre, az éléskamrákra és a magokra váró családokra gondolt.
Aztán eszébe jutott, hogy már nem Santa Aureliában van.
Egyik reggel két csésze forró csokoládét talált az asztalon.
– Mire van szükséged? – kérdezte Mercedes.
Izabella a kezeire nézett.
— Még nem tudom.
– Akkor kezdjük a reggelivel.
Ez az egyszerű válasz többet használt neki, mint bármilyen ígéret.
Eközben a haciendában Rodrigo rájött, hogy egyetlen parancsa nem elég minden megoldására.
Az adminisztrátor számos levéllel jelent meg. Voltak benne kintlévőségek, bérlőkkel kötött megállapodások és egy kukoricaszállítmány, amit senki sem mert engedélyezni.
– A feleségem gondoskodott ezekről az apróságokról – mondta Rodrigo.
A férfi az asztalon hagyta a dokumentumokat.
– Igen, uram. Mindegyik.
Másnap megérkezett a vidéki iskola tanára. Aztán az orvos. Később egy özvegyasszony megkérdezte, hogy továbbra is kap-e tűzifát.
Rodrigo magához hívatta Petrát.
– Miért keresi mindenki Isabelt?
A házvezetőnő olyan őszinteséggel nézett rá, amit még soha nem engedett meg magának.
– Mert amikor problémájuk volt, meghallgatta őket.
– Én is megtehettem volna.
– De előbb meg kellett találniuk, uram.
Rodrigo elkérte a könyvelési könyveket.
Azon a délutánon olvasással töltötte az időt.
Isabel nevét mindenhol megtalálta: beszállítókkal folytatott tárgyalások, lakásfelújítások, kamatmentes előlegek, iskolai felszerelések. A pénzéből befizetett adományokat is megtalálta.
A nyugták között volt egy ékszerboltból származó nyugta is.
Felismerte a gyöngy nyaklánc leírását.
Emlékezett rá, hogy szemrehányást tett neki, amiért abban a szezonban nem vett új ruhát.
Lehunyta a szemét.
Alkonyatkor táviratot küldött, amelyben segítséget kért az adminisztrációban.
A válasz másnap jött.
Az adminisztrátornak minden megállapodásról másolata volt. Isabel személyes dokumentumaira nem volt szükség a munka folytatásához.
Csak a születési nevével írta alá:
Isabel Robles.
Az iskola ötlete nem a szétválásból eredt.
Három évig egy jegyzetfüzetben őrizte, amit Isabel a hímzőkönyvei között rejtett el.
Kiszámolta a padok, a bérleti díj, a táblák és egy tanár fizetésének költségeit. Olyan nőket akart tanítani, akiknek soha nem volt lehetőségük tanulni, vagy akik alig tudtak annyit, hogy aláírják a nevüket.
Apja egy kis házat hagyott rá Atlixcóban. Mielőtt eljegyezte volna magát, konzultált egy megbízható ügyvéddel, és átnézte az öröklési papírjait.
Nem akartam egyik függőséget egy másikkal helyettesíteni.
Végül úgy döntött, hogy kibérli az ingatlant, és a megtakarításait egy régi gabonaraktár felújítására fordítja.
Mercedes elkísérte, hogy megnézze.
Por volt, egy betört ablak és nedves foltok az egyik sarokban.
– Jól világít – mondta Izabella.
– Egerek is vannak benne.
– Felbérelünk egy macskát.
Mercedes hangosan felnevetett. Isabel is vele nevetett.
Vacsora óta ez volt az első alkalom.
A tanárnő neve Amalia Castañeda volt. Özvegy volt, és húsz évet töltött azzal, hogy gazdag családok lányait tanította olvasni, hímezni és csendben maradni.
