1. RÉSZ
Viktória asszony az asztalra dobta a vizes kötényemet, és három alkalmazott előtt azt mondta, hogy egy alig olvasni tudó nőnek hálásnak kellene lennie, hogy felmoshatja a padlót egy ilyen házban.

– Itt mindenki azt a helyet foglalja el, amelyik megfelel neki, Karolina.

Nincs válasz. Huszonhét éves voltam, kétszázharminc peso volt a zsebemben, és egy nagymamám, aki három hónapja babot vett hitelre a falusi boltban. A büszkeségem várhatott.

Egy héttel korábban érkeztem a Pátzcuaro közelében lévő Santa Esperanza ranchra, valamiféle munkát keresve. Doña Carmen, akit amióta csak az eszemet tudom, anyának hívtam, majdnem elejtette a poharát, amikor elmondtam neki, hol vettem fel.

– Szent Remény?

—Igen. Pogányul

– Ne beszéljünk ott a családunkról.

Ez furcsának tűnt számomra, ezért nem erőltettem a kérdést. A családomban, amennyire én tudtam, csak ő és én voltunk. A biológiai anyám, Isabel Morales, meghalt, amikor gyerek voltam. Az egyetlen dolog, amit rám hagyott, egy ezüstmedál volt, amit soha nem vettem le.

A Korszak ranch tulajdonosa az ötvenhat éves Javier Villaseñor volt. Azon a napon találkoztam vele, amikor Victoria, a felesége, megpróbált kirúgni, mielőtt felvett volna.

„Nem fejezte be a középiskolát” – mondta. „Nekünk ez így megfelel.”

Javier éppen a karámokból jött be. Amikor meghallotta a vezetéknevemet, megdermedt.

– Mit mondtál, hogy hívnak?

– Carolina Morales

Úgy nézett rám, hogy az kellemetlenül érintett. Nem úgy, mint egy férfi, aki egy nőre néz, hanem mint aki egy arcra próbál emlékezni.

„Kezdődjön holnap!” – parancsolta.

Viktória összeszorította az állkapcsát.

Attól kezdve személyesen gondoskodott róla, hogy emlékeztessen rá, én vagyok a ház legszegényebb alkalmazottja. Ismételgette velem a feladatokat, megtiltotta, hogy leüljek enni az adminisztratív személyzettel, és egy reggel mindenki előtt a kezembe nyomott egy listát a rendelkezésekről.

—Léela

Tudtam olvasni, de lassan. Azért hagytam ott az iskolát, hogy gondoskodjak Doña Carmenről, miután elestem.

Tropecé szavakkal.

Egy lány kuncogott egyet.

– Hangosabban! – parancsolta Victoria.

Küldd el a szemed!

Befejeztem a listát, és visszaadtam neki a lapot.

—Még több, uram?

Azt hiszem, abban reménykedett, hogy sírni fogok.

Sírtam, igen, de az istálló mögött, ahol senki sem látott, megjelent Villám, egy gesztenyebarna ló, amely arról volt híres, hogy nem hagyja magát megérinteni. Odalépett a kerítéshez, és az orrát a vállamhoz támasztotta.

– Tú tampoco nagyon társaságkedvelő, ¿verdad?

– Szinte soha nem csinálja ezt velem.

Megfordultam. Mateo Salazar, a legelők felügyelője mögöttem állt.

Harminckét éves volt, kevés szavú, és hajlamos volt körülnézni, mielőtt véleményt nyilvánított volna.

– Talán túl hangosan beszélsz vele.

– Megmutatod nekem is a munkáimat?

-Nem. Én Basante-tól tanulom az enyémet.

Azon a napon először nevettem.

A főépület előtt jobb volt a helyzet. Eusebio, a szarvasmarha-tenyésztő, felfedezte, hogy tudok sajtot készíteni, egyszerű könyvelést vezetni, és előbb észrevenni egy beteg tehenet, mint néhány munkás, akik évek óta ott dolgoztak.

Javier időről időre beszélgetni kezdett velem.

Egyik délután rajtakapott, hogy literenként jegyzetelem le a tejet.

– Anyukád veled lakik?

– Igen, Doña Carmen.

Leejtette a tollát.

– Carmen Morales?

– Ismered őt?

Túl sokáig tartott, mire válaszolt.

– Ismertem ilyen vezetéknevű embereket.

Azon az estén megkérdeztem Doña Carment.

– Ismeri Javier Villaseñort?

A kanál továbbra is a fazék felett lógott.

– Kisvárosokban mindenki ismer mindenkit.

Ez egy olyan válasz volt, ami semmit sem válaszolt.

Bizalmatlanná váltam.

Három nappal később elkísértem Mateót egy dombon lévő legelőre. A szél kifújta a medált a blúzom alól.

– Szép – mondta.

– Az anyámé volt.

Visszatérve Javier a folyosón volt.

A tekintete egyenesen a nyakamra siklott.

Szinte futva ment le a lépcsőn.

– Carolina, láthatom ezt?

Az ujjaim közé vettem.

– Nem veszem le.

— Nem szükséges.

Kinyitotta a medált.

Belül két betű volt vésve: JV

Javier elvesztette a színét.

— Honnan szerezted?

– Isabel Moraleshez, az anyámhoz tartozott.

– Ki mondta ezt neked?

– Doña Carmen. Miért?

Remegni kezdtek az ujjai.

-Hány éves vagy?

– Huszonhét.

– Melyik hónapban születtél?

Hátraléptem.

– Novemberben. Most pedig mondd el, mi folyik itt.

Hallottam, hogy valami kitörik az ablakon.

Viktória minket figyelt.

Javier becsukta a medált, és különös gyengédséggel adta vissza nekem.

– Ellenőriznem kell valamit.

-Milyen dolgot?

De nem válaszolt.

Másnap reggel megérkeztem a munkahelyemre, és Victoria a konyhában várt rám a borítékban lévő fizetségemmel.

– Nincs többé szükségünk a szolgálataidra.

Nem nyúltam a pénzhez.

– Mr. Javier tegnap mást is mondott.

– A férjem még hajnal előtt elment. Tudni akarja, hová ment?

Valami az arckifejezésében hideg futkosott végig a hátamon.

– Az édesanyád házához.

Ürességet éreztem a gyomromban.

-Szóval így?

Viktória közeledett.

– Ezt attól a nőtől kellene megkérdezned, aki huszonhét éve hazudik neked.

2. RÉSZ
Majdnem négy kilométert futottam a házamig.

Doña Carmen egy olyan faláda előtt ült, amilyet még soha nem láttam. Amikor meglátott belépni, becsukta a szemét.

– Don Javier eljött, ugye?

Nem válaszolt.

Letettem a fizetési borítékomat az asztalra.

–Victoria azt mondja, hogy huszonhét éve hazudsz nekem.

– Karolina…

– Meghalt az anyám?

Ez a csend megadta nekem a választ, mielőtt a szavai megtették volna.