Légszomjam volt.

Él?

Doña Carmen sírni kezdett.

-Igen.

Úgy éreztem, minden, amit ismertem, elmozdul a lábam alatt.

– Halottak napján elvittél virágot hagyni.

-Bocsáss meg.

– Egy sírboltban, ami senkié volt?

– Meg akartalak védeni.

– Ne használd ezt a szót, amíg el nem mondod, mire gondolsz.

Nem sikított. Felállt, kinyitotta a dobozt, és kivett belőle néhány megsárgult kártyát.

Mindegyik Isabel Moralesnek volt címezve.

Mindegyikükön Javier Villaseñor aláírása volt.

Doña Carmen ezután elmesélt nekem egy történetet, amely mintha egy másik családhoz tartozott volna.

Huszonnyolc évvel ezelőtt Javier és Isabel szerelmesek voltak. Javier édesanyja, Mercedes Villaseñor, túl szegénynek tartotta anyámat a fiának. Amikor Javiernek több hónapot kellett Guadalajarában töltenie a családi vállalkozás problémáinak megoldásával, Isabel rájött, hogy terhes.

Mercedes meglátogatta.

Először pénzt ajánlott neki.

Aztán hozott neki egy levelet, amelyet állítólag Javier írt.

Ebben azt írta, hogy meggondolta magát, soha többé nem venne feleségül egy hozzá hasonló nőt, és hogy nem akar tudni a terhességről.

Isabel megsemmisülten távozott Pátzcuaróba.

Javier eközben leveleket írt, amelyek soha nem érkeztek meg.

„És te?” – kérdeztem. „Mit csináltál?”

Doña Carmen lesütötte a tekintetét.

–Amikor megszülettél, Isabelnek semmi módja nem volt eltartani téged. Ott hagyott nálam, azt gondolva, hogy csak néhány hónapig lesz. Aztán sikerült anyának szólítanod… és féltem.

– Mitől fél?

– Hogy elveszítselek téged.

Ez a vallomás jobban fájt, mint bármilyen magyarázat.

Mielőtt bármi mást kérdezhettünk volna, egy ló hangját hallottuk kintről.

Javier belépett az udvarra.

Nem próbált meg megölelni.

Legalábbis ezért hálás voltam.

– Carolina, azt hiszem, én vagyok az apád.

– Úgy gondolod?

– A dátumok miatt, a medál miatt, és amiatt, amit Carmen mondott. De nem akarom, hogy higgy nekem.

Elővett egy mappát.

Voltak másolatok régi leveleiről, némelyik még le volt zárva. Volt ott egy leltári elismervény is, amelyet tizenhét évvel korábban, az édesanyja hagyatéki eljárása során állítottak ki. Egy közjegyző egy dobozt „Javier Villaseñor Morales családdal kapcsolatos személyes levelezésének” nyilvántartott.

Alatta egy átvételi elismervény aláírása volt.

Victoria Villaseñor.

Kétszer is elolvastam a nevet.

– Megkapta ezt?

Javier bólintott.

– És ezt nekem soha nem említette.

Aztán megértettem, miért tudja Victoria a vezetéknevem, miért gyűlölt az első naptól fogva, és miért próbált meg kirúgni rögtön azután, hogy Javier meglátta a medált.

De valami még mindig hiányzott.

– DNS-tesztet szeretnék.

Javier meglepettnek tűnt.

-Természetesen.

– Egy komoly laboratóriumban. Kiválasztok egyet.

-Amit csak akarsz.

– És nem kérek pénzt.

– Nem ajánlottam fel neked pénzt.

-Még mindig.

Most először láttam valami szomorú büszkeséget az arcán.

– Izabella lánya vagy, ebben nem kételkedem.

Két nappal később Mateo elvitt Moreliába tesztelésre. Javier külön ment. A laborban azonosítással és felügyeleti lánccal együtt vették fel a mintákat, mert biztosítani akartam, hogy ha bármilyen jogi eljárásra kerülne sor, senki ne mondhatja azt, hogy improvizáltunk.

Az eredmények hat napot vettek igénybe.

Az apaság valószínűsége: 99,99%.

Sokáig bámultam azt a levelet.

Nem éreztem azonnali örömöt.

Haragot éreztem mindazokért az évekért.

Javier sem ünnepelt.

– Sajnálom – mondta.

– Nem is tudtad, hogy létezem.

– De túl korán abbahagytam anyád keresését.

Ez a válasz többet ért neki, mint bármilyen kifogás.

Aztán megmutattam neki a közjegyzői elismervényt.

– Most azt akarom tudni, hogy mit tudott Victoria.

Javier mély lélegzetet vett.

-Én is.

Amikor visszatért Santa Esperanzába, nem állt ki a nő kiabálása elől. Először is felhívta azt az irodát, amelyik Mercedes hagyatékával foglalkozott.

A felelős közjegyző már meghalt, de az iratokat megőrizték.

A leltár egyezett.

A dobozt személyesen kézbesítették Victoriának.

Ezenkívül a csatolmányok között volt egy vidéki ápolónő levele is, amelyet hónapokkal a születésem után küldött Mercedesnek. Abban arról számolt be, hogy Isabel Moralesnek kislánya született, és utasításokat kért, mert Mrs. Mercedes híreket kért felőle.

Viktória is megkapta azt a levelet.

Tizenhét éves.

Tizenhét éven át aludt Javier mellett, tudván, hogy van egy lánya.

Azon a délutánon Mateóval voltam a karámban, amikor megláttuk, hogy Javier autója bejön, port kavarva.

Nem szólt hozzánk.

Egyenesen felment a házhoz.

Tizenöt perccel később Victoria megjelent a folyosón.

Amióta ismerem, most először tűnt egy magabiztos nőnek.

Úgy nézett ki, mint aki ítéletre vár.

3. RÉSZ
Nem voltam jelen Javier és Victoria első beszélgetésén. Ez az én döntésem volt.

Amikor Javier megkérdezte, hogy el akarok-e kísérni, azt mondtam, hogy nem.

„Amit feleségként tett veled, azt neked kell megoldanod. Amit velem tett, azt majd megoldom, ha készen állok.”

Később tudtam meg, mi történt, mert mindketten külön-külön mondták el, és furcsa módon a verzióik szinte teljesen egybeestek.

Javier három dokumentumot hagyott az asztalon: a közjegyző által hitelesített leltárt, az ápolónő levelét és az egyik levelet, amit Isabelnek írt.

– Mióta tudod?

Viktória nem tett úgy, mintha nem értené.

– Amióta az édesanyád meghalt.

– Tizenhét éves.

-Igen.

–Itt azt írják, hogy Izabellnek volt egy lánya.

Viktória az udvarra nézett.

– Elolvastam.

– És úgy döntöttél, hogy nem mondod el nekem.

– Mit akartál, hogy tegyek? Ennyi év után rohanjak ki és keressem meg?

-Igen.

Felemelte a hangját.

– A feleséged voltam!