Voltak napok, amikor nem tudtam ránézni anélkül, hogy ne jutott volna eszembe az álsír.

Egyik este azt mondta nekem:

– Ha abba akarod hagyni, hogy anyának hívj, megértem.

– Nem adhatod vissza huszonhét évet, mintha kölcsönruha lett volna.

– Csalódtam benned.

-Igen.

– Jobban szerettelek, mint a saját életemet.

-Is.

Mindkét dolog igaz lehet.

Isabellel még lassabb volt.

Először a nevén szólítottam. Aztán hét közben is elkezdtem hívogatni. Később elmentem vele sajtot árulni a piacra.

Majdnem egy évvel később, a születésnapomon, egy rosszul elkészített tortát tett az asztalra.

– Lent leégett.

Nevettem.

– Köszönöm, Anya.

Isabel mozdulatlanul állt, kezében a késsel.

Egyikük sem szólt többet.

Javierrel sem történtek csodák.

Huszonhét évesen lettem apa; nem válhattam hirtelen gyerekké.

Megpróbált adni nekem egy teherautót.

Elutasítottam.

Megpróbált számlát nyitni nekem.

Én is elutasítottam.

– Szóval, mit adhatok neked?

-Idő.

Ezt tudta, hogyan adja meg nekem.

Együtt kezdtük el körbejárni Santa Esperanzát. Elmagyarázta, hogyan tárgyalt a takarmányról, miért hagytak pihenni egyes legelőket, mennyibe került a szarvasmarha fenntartása, és milyen hibák sodorták a ranchot évtizedekkel korábban a csőd szélére.

Más dolgokat is tanítottam neki.

Egyik délután átnéztük a bérszámfejtést.

— Hiányoznak a nevek.

-Melyik az?

– Azok a nők, akik reggel ötkor kezdik az ételkészítést, és azok, akik segítenek a fejésben.

—A felelősöket legénységenként fizetik.

– Tehát nem munkásként jelennek meg.

Javier a leveleket bámulta.

— Honnan tudod ezt?

– Mert kevesebb mint egy évvel ezelőtt én is közéjük tartoztam.

A következő hónapban minden munkás szerződést kötött, regisztrált és egyéni fizetést kapott.

Nem mondtam beszédet.

Most jutott eszembe, milyen érzés, amikor valaki úgy dönt, hogy a munkád kevesebbet ér, mert senki sem írja meg.

Én is visszamentem tanulni.

Nyílt programon keresztül végeztem a középiskolát, majd mezőgazdasági adminisztrációt tanultam.

Javier magántanárt akart felvenni.

Egy feltétellel elfogadtam.

– Nem csak nekem.

A karámok melletti régi raktárat tanteremmé alakították át. Először hét felnőtt munkás érkezett. Aztán tizennyolc. Később megjelentek feleségek, gyerekek és szomszédok.

Leraktunk egy asztalt a bejáratnál:

„Itt senkit sem utasítanak el azért, mert nem tud olvasni. Itt megtanítják őket.”

Amikor Viktória tudomást szerzett az iskoláról, levelet küldött nekem.

Nem kérte, hogy visszajöhessen.

Azt mondta, emlékszik a listára, amit rám erőltetett, és hogy ez volt az egyik dolog, ami a legjobban zavarba hozta.

Négy hónapomba telt, mire válaszoltam.

Azt írtam neki, hogy remélem, egy napon megérti, hogy a probléma sosem az olvasásom volt, hanem az, hogy kicsinek akart éreztetni velem a dolgokat.

Ezután évente két-három levelet váltottunk.

Ennyi volt.

Nem lettünk barátok.

Nem kellett volna gyűlölnöm őt sem.

A Javiertől való válást hónapokkal később egyezséggel véglegesítették. Victoria megtartotta azt, ami jogilag az övé volt, és végleg Moreliában telepedett le.

Javier eközben elkezdte látogatni Isabel farmját.

Először azért mentem, mert kifogásokat találtam.

– Apa, anyának ellenőriznie kell egy szarvasmarha-vásárlást.

– Apa, anya azt mondja, hogy a vízpumpa meghibásodott.

Amíg Isabel fel nem fedezett engem.

– Ne küldözgeted apádat kifogásokkal!

– Akkor meghívod őt.

Rám dobott egy konyharuhát.

De megcsinálta.

Nem tudták visszaszerezni az elveszett éveket. Soha nem beszéltek úgy, mintha vissza tudnának térni a húszas éveikbe.

Onnan indultak, ahol voltak: két idős, sebesült ember, akik még túl jól ismerték egymást.

Egy évvel később Javier közölte, hogy meg akarja kérni a kezem.

„Ne vegyél neki medált!” – figyelmeztettem.

Súlyos.

– Megtanultam a leckét.

Isabel beleegyezett, de egy feltételt szabott: megtartja a ranchát és a függetlenségét.

– Fél életembe telt, mire felépítettem valami sajátot. Nem fogok megszűnni Isabel Morales lenni csak azért, mert feleségül vettelek.

– Pontosan ezért akarlak feleségül venni.

A lakodalom kicsi volt.

Doña Carmen a szertartás elejétől az étkezés végéig sírt.

Mateo mellettem állt.

A mi történetünk is haladt előre, bár lassan.

Egy délután, hónapokkal később, azon kapott, hogy Villám kerítését javítom.

– Most, hogy a tulajdonos lánya vagy, még mindig csinálod ezt?

– Most, hogy tudod, ki az apám, félsz attól, hogy bepiszkolod a kezed?

Felvette a kalapácsot.

– Jobban féltem, amikor te voltál az a nő, aki egy lóval veszekedett.

A következő évben összeházasodtunk.

Továbbra is a tanya közelében laktam, nem a főépületben. Valami olyasmit akartam építeni, ami az enyém és Mateóé, nem pedig egyszerűen csak egy olyan szobát elfoglalni, amit a Villaseñor család utólag foglalt le nekem.

Doña Carmen megérte, hogy lássa, amint az első generációs felnőttek befejezik írás-olvasási tanfolyamaikat.

Évekkel később békésen halt meg a Santa Esperanza folyosóján, miközben újságot olvastam neki.

Az utolsó napig anyának hívtam.

Isabel velem volt, amikor eltemettük.

Soha nem érezte úgy, hogy a név az övé lenne, pláne nem azért, mert én is így gondoltam rá.

Sok évvel később egy lány érkezett a tanya kapujához munkát keresve.

Csizmája poros volt, és nem nézett fel.

– Azt mondták, hogy emberekre van szükségük.

-Mi a neved?

– Lucía.

– Tudod, hogyan kell az állatokkal dolgozni?

-Igen.

– Tudsz olvasni?

Az arca megváltozott.

-Egy kis.

Emlékeztem egy kelléktárra, némi nevetésre, és egy nőre, aki arra kényszerített, hogy mindenki előtt bebizonyítsam, amit nem tudok.