Azt hitte, egy haldokló koldus a zuhogó esőben, de kiderült, hogy egy herceg…
A vihar minden előjel nélkül csapott le a Puebla-hegységre, és 1891-ben egy szürke délutánt korai éjszakává változtatott.
Elena Montoya becsukta kis háza spalettáit, és közelebb tolta a vízforralót a tűzhelyhez, amikor a szélben két ló rémült nyerítését hallotta.
Aztán hangos csattanás hallatszott.
Fa törik, vas csapódik a kőnek, és valami nehéz zuhan le a szakadékba a régi híd közelében.
Elena fogott egy zseblámpát, és gondolkodás nélkül kiment. Apja négy évvel korábbi halála óta egyedül élt. Megtanult tetőket javítani, fát aprítani, és a kertje terméséből megélni, de nem veszítette el az ösztönét, hogy segítsen, ha valakinek szüksége van rá.
Egy felborult hintót talált a patak mellett, melynek vízszintje gyorsan emelkedett.
A kocsis eszméletlenül feküdt egy sziklának dőlve. Néhány lépésnyire egy magas férfi próbálta kiszabadítani a lovakat, csupán a jobb karját használva. Bal karját a mellkasához szorította, és nehezen lélegzett.
– Megsérült?
Az idegen elfordította az arcát a fénytől.
– Vigyázz rá. Elboldogulok egyedül is.
– Azok a férfiak, akik tudnak gondoskodni magukról, általában nem támogatják így egymást.
Elena lement a csúszós talajon, a kocsis sebére szorította a kendőjét, és segített az idegennek elvágni a lovak szíjait, mielőtt a víz elsodorta volna őket.
Majdnem 30 percbe telt, mire a sérült embereket és az állatokat visszahozták a házba.
Csak amikor a tűzhely előtt álltak, értette meg Elena, miért rejtette el a férfi az arcát.
Bal halántékától az állkapcsáig egy régi égési sebhely húzódott. Nem volt szörnyű, de elég látható volt ahhoz, hogy magára vonzza a figyelmet. Az idegen ösztönösen jobb oldalát fordította mások felé, mint aki megtanulta előre látni az elutasítást.
Elena nem tett megjegyzést.
„Száraz ruhára van szüksége. Megőrizném a méltóságát azzal, hogy felveheti apám kabátját, még akkor is, ha túl rövid lesz. Azt a vállát majd később rendbe teszem.”
– Sok parancsot ad, így nem tudja a nevemet.
– A neved nem fogja megváltoztatni a csont helyzetét.
A férfi majdnem elmosolyodott.
– Hívhatsz Mateo Salazarnak.
A hazugság túl könnyen kijött, de Elena elfoglalt volt a Tomás nevű kocsissal, és nem erősködött.
Leültette Mateót a tűzhely mellé, és megvizsgálta a vállát.
– Fájni fog.
– Rosszabbat is átéltem már.
– Mindenki ugyanazt mondja, mielőtt kiabálni kezd.
Elena egy pontos mozdulattal visszahelyezte a csontot a helyére. Mateo nem sikított, bár az arca elsápadt.
Aztán babot, tortillát, sajtot és az utolsó darab húst adta neki, amit a hét hátralévő részére tett félre.
– Nem kell minden kajádat nekem adnod.
– Nem kínálhatok fél tányért egy olyan embernek, aki majdnem megfulladt az ajtóm előtt.
Amikor Tomás elaludt, Mateo Elenát figyelte az asztal túloldalán.
– Nem nézett el.
-Miről?
– Az arcomból ítélve.
Elena a szemét csóválva tartotta.
–Ugyanúgy néztem az arcát, ahogy a vállát. Mindkettőjüknek szüksége volt a figyelemre, de egyiküknek sem kellett, hogy látványosságként tekintsek rájuk.
Mateo hallgatott.
—Tizenegy éve nem értette meg bárki is ilyen könnyen ezt a különbséget.
– Szóval 11 éve rossz emberekkel veszi körül magát.
Akkor tényleg nevettem, bár csak egy rövid, rozsdás hang volt.
Másnap reggel, miután a vihar elvonult, Mateo és Tomás útra keltek. Mielőtt felültek volna a biciklijukra, az idegen megígérte, hogy visszamegy, hogy kifizesse az ételt és a gyógyszert.
Elena azt hitte, soha többé nem látja viszont.
Nem tudtam, hogy a férfi, aki a kályhája mellett aludt, Sebastián de la Vega volt, a Santa Lucía birtok és a házát körülvevő szinte teljes földterület tulajdonosa.
Sebastian 11 éve nem vett részt semmilyen bulin, táncmulatságon vagy nyilvános ünnepségen. Ugyanazon az éjszakán tűzvész pusztította el a Santa Lucía könyvtárat, apja a lángokban meghalt, ő pedig arcán égési sérüléseket szenvedett.
Ettől kezdve ő igazgatta a birtokot, ritkán hagyva el annak határait. A falvakban „fantomfőnöknek” nevezték. Egyes anyák az arcáról szóló történetekkel ijesztgették gyermekeiket. Mások megesküdtek, hogy egyetlen tiszteletreméltó nő sem egyezne bele a házasságba, függetlenül attól, hogy mennyi pénze van.
Sebastian úgy tett, mintha a magányt részesítené előnyben. Az igazság az volt, hogy elege volt abból, hogy belép egy szobába, és látja, hogy mindenki próbálja eldönteni, hová nézzen.
11 nappal később Mateo Salazar néven tért vissza Elena házába.
Azt állította, hogy azért jött a környékre, hogy megvizsgáljon egy földet. A magyarázat gyenge volt, de Elena nem volt hozzászokva, hogy bizalmatlan legyen valakivel, aki csak azért tért vissza, hogy megköszönje.
Kávét, lisztet és gyógyszert hozott, hogy kárpótolja az elfogyasztott mennyiséget.
– Ez túl sok.
– Két életet és két lovat mentettél meg.
—A lovak működtek együtt a leginkább.
Sebastian maradt forró csokoládét inni. Mielőtt észbe kapott volna, elkezdett neki beszélni az elszigeteltségéről és arról, hogy mennyire belefáradt mások kellemetlenségeinek elviselésébe.
–Úgy beszél a sebhelyéről, mintha az egy olyan hiba lenne, amiért bocsánatot kellene kérnie.
– Még nem láttad, hogy kiürül egy szoba, amikor belépek.
–Négy éven át figyeltem, ahogy apám régi barátai átmennek az úton, hogy ne üdvözöljenek. Amikor apám adósságban meghalt, már nem Elenának tekintettek, hanem egy kifizetetlen számlának. Jobban értem, mint gondolnád, mit jelent az, hogy még azelőtt megítélnek, hogy megszólalnál.
