Ez a vallomás váratlanul bensőséges viszonyt teremtett közöttük.

Sebastian a következő héten visszatért, hogy ellenőrizze, megrongálta-e a vihar a tetőt. Harmadszorra már hozott egy könyvet, amiről azt állította, hogy kölcsönkérte. Negyedikkor már egy spalettát akart megjavítani, de végül a kalapáccsal beverte az ujjait.

– Úgy tűnik, a kezei nincsenek hozzászokva a munkához – gúnyolódott Elena.

– A kötelezettségeimhez több tinta kell, mint köröm.

– Akkor tedd le a kalapácsot, mielőtt elveszítek még egy karom.

Sebastian egész héten várta ezeket a nevetéseket.

Elena is várta a látogatásait, bár ezt nem akarta bevallani. Mateo nem úgy bánt vele, mint egy szegény asszonnyal, akinek hálásnak kellene lennie minden figyelmességért. Meghallgatta az ötleteit, kikérte a véleményét, és nem gúnyolta ki azért, mert ismeri a gyógynövényeket, amiket az anyjától tanult.

Hatodik látogatása során Elena megmutatta neki a ház legértékesebb tárgyát: egy kis bőrkötéses herbáriumot, tele jegyzetekkel és szárított virágokkal.

– Tízéves koromban meghalt az édesanyám. Apám élete utolsó éveiben szinte mindent eladott, de soha nem engedte, hogy a hitelezők elvegyék ezt a könyvet.

Sebastian a fedélzetet súrolta.

–Értem, mit jelent megtartani valamit, amit a világ a kényelem kedvéért megváltoztatni tanácsol.

Elena felnézett.

-Igazán?

Sebastian éppen be akarta vallani kilétét.

Egy hirtelen kopogás az ajtón félbeszakította.

Egy körülbelül 35 éves férfi lépett be engedély nélkül. Drága kabátot viselt, és mosolygott azzal a túlzott udvariassággal, mint aki élvezi, ha másokat megalázhat anélkül, hogy felemelné a hangját.

– Unokatestvérem, nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogod magad érezni egy idegen házában.

Leandro de la Vega volt, Sebastian unokatestvére és Santa Lucia örököse, amíg nem volt felesége vagy leszármazottja.

Sebastian hangja megkeményedett.

– Rossz embert választottál. Mateo Salazarnak hívnak.

Leandro Rio.

– Nagyon szerény név Sebastián de la Vega számára, aki a régió felének birtokosa volt.

Elena a férfira nézett, aki már hatszor ült az asztalánál.

– Sebastián de la Vega?

Leandro meghajtotta a fejét előtte.

„Mindezen földek tulajdonosa, beleértve azt a házat is, amelyben laksz. Meglep, hogy nem említetted neki.”

Amikor Leandro elment, Elena a kandalló mellett maradt, a herbáriumot a mellkasához szorítva.

– Hazudott nekem.

-Igen.

– Elmondta, milyen fájdalmas, hogy ismeretlenül ítélkeznek felettem, de nem engedte, hogy találkozzam vele.

– Attól féltem, hogy miután megtudja, ki ő, előbb látja meg a birtokot, mint a férfi.

– Megetettem egy idegent. A cím sem változtatott volna ezen.

–Most már tudom. De 11 évig senki sem nézett rám úgy, ahogy te. Gyáva voltam, és még egy kicsit meg akartam tartani magam hozzá.

Elena nem rúgta ki, de hetekbe telt, mire újra megbízott benne. Sebastián álruhák és hamis nevek nélkül tért vissza. Minden kérdésre válaszolt, és nem kért gyors bocsánatkérést.

Ekkor mondta el neki az igazat a tűzről.

A hivatalos verzió szerint egy gyertya érte el a könyvtár függönyét. Az apja azonban 14 nappal korábban vitatkozott Leandroval. A fiatalembernek hatalmas szerencsejáték-adósságai voltak, és pénzt követelt. Don Rodrigo de la Vega ezt elutasította, és azzal fenyegette, hogy eltávolítja az öröklési sorból.

– Mindig is gyanítottam, hogy Leandro azért gyújtotta a tüzet, hogy elpusztítsa apám végrendeletét – vallotta be Sebastian. – Soha nem tudtam bizonyítani.

– Miért hagyta abba a nyomozást?

– Mert féltem attól, hogy be kell bizonyosodnom arról, hogy a vér szerinti ember ölte meg az apámat.

Elena jelenléte felébresztette Sebastiánban azokat a vágyakat, amelyeket évek óta tagadott: megházasodni, újra megnyitni Santa Lucíát, és talán gyermekeket is vállalni.

Leandro megértette, hogy ez a nő veszélyezteti az örökségét.

Először azt a pletykát terjesztette, hogy Elena a baleset után elcsábította a földbirtokost. Aztán rávett egy távoli nagynénjét, hogy leveleket írjon Elena apjának adósságairól és alkoholizmusáról, azt sugallva, hogy a becsvágy örökletes betegség.

Végül megparancsolta a házvezetőnek, hogy vizsgálja felül a ház régi bérleti szerződését. Azt tervezte, hogy még tél előtt kilakoltatja a nőt az otthonából.

Elena addig tűrte a pletykákat, amíg Leandro egyedül meg nem látogatta.

– Felajánlhatok neked 1000 pesót, ha elhagyod a régiót.

– Nem vagyok eladó.

– Sebastian zavarban van. Túl sokáig élt elszigeteltségben, és a hálát összetéveszti a szeretettel.

– Ha ennyire biztos vagy benne, akkor nem kellene fenyegetned.

Leandro mosolya eltűnt.

– Amikor ennek vége lesz, egyetlen tisztességes család sem fogja többé befogadni. Elveszíti az otthonát, a hírnevét és a házasság minden esélyét.

Elena félelmet érzett, de nem hátrált meg.

– Már négy éve éltem ezeknek a családoknak a beleegyezése nélkül. Nem vehetsz el tőlem valamit, amit soha nem adtál nekem.

Még aznap este elment Santa Lucíába. Először lépett be a hatalmas házba, és Sebastiánt az újjáépített könyvtárban találta.

„Az unokatestvéred le akarja rombolni a hírnevem, és el akar űzni otthonról. Nem azért jöttem, hogy megments. Azért jöttem, hogy megkérjelek, harcolj mellettem.”

Sebastian csodálattal nézett rá.

– Akkor együtt fogunk harcolni.

Egy hónapon át átnézték a bérszámfejtési könyveket, leveleket és akták. Egy volt szolga felidézte, hogy látta Leandrót a könyvtár egyik oldalsó bejáratánál a tűzvész éjszakáján. Egy uzsorás feljegyzést vezetett arról, hogy Leandro adósságait két héttel Don Rodrigo halála után kifizették.