Az utolsó bizonyíték az elégett íróasztal egy titkos rekeszében bukkant elő: egy levél, amelyben Don Rodrigo tudatta Leandróval, hogy őt eltávolítják a végrendeletből.
A bizonyítékok lehetőséget és indítékot mutattak, de a vallomás még mindig hiányzott.
Leandro úgy döntött, hogy szembeszáll velük a Santa Lucia őszi táncmulatságon, amelyet 11 év után először rendeztek meg.
Több mint 200 vendég előtt nyilvánosan azzal vádolta Sebastiant, hogy képtelen a birtok kezelésére.
– Az unokatestvérem annyi évet töltött bujkálással, hogy most egy vagyontalan nőnek szándékozik adni a De la Vega vezetéknevet, egy adós lányának, aki egy olyan házban lakik, ami nem is az övé.
Minden szem Elenára szegeződött. Egy sötétzöld ruhát viselt, amit maga varrt. Remegő kezekkel Sebastian leemelte az egyiket.
A tűz óta most először látszott teljesen sebhelyes arca a gyertyatartók fényében.
„Ez a nő sebesülten talált rám egy árokban” – jelentette ki. „Még mielőtt tudta volna, hogy földbirtokos vagy koldus vagyok-e, megetetett. Nem vette le a szemét a sebeimről, amikor az egész környék ezt tette már 11 éve. Ha itt valaki méltóságról és jó ítélőképességről tett tanúbizonyságot, az ő.”
Leandro megpróbálta félbeszakítani.
Sebastian intett. Ügyvédje belépett, kíséretében a volt szolgával, a uzsorással és a helyi bíróval.
– Van egy tanúvallomásunk is, amely szerint a tűzvész éjszakáján a könyvtár mellett voltál, egy feljegyzés az apám halála után közvetlenül kifizetett adósságaidról, és a levél, amelyben bejelentette, hogy elveszíted az örökségedet.
Leandro elsápadt.
– Ez nem bizonyítja, hogy én okoztam a tüzet.
Elena előrelépett.
– Nem, de ez bizonyítja, hogy meg kellett semmisítenie a végrendeletet, mielőtt bejegyezték volna.
– Nem akartam megölni! – kiáltotta Leandro. – Csak el akartam égetni a dokumentumokat. Nem tudtam, hogy a nagybátyám visszajött a papírjaiért. Azt sem tudtam, hogy Sebastián utána fog jönni.
A következő csend lesújtóbbnak bizonyult bármilyen vádaskodásnál.
Leandro túl későn vette észre, hogy az előbb bevallotta.
Megpróbált megszökni, de a bíró elrendelte a letartóztatását. Még a hét vége előtt hitelezői követelték a vagyonát, és tárgyalást indítottak Don Rodrigo halála, a tűzvész és az Elena elleni fenyegetések ügyében.
A régió, amely addig megvetette Elenát, meghívókat és bocsánatkérőket kezdett küldözgetni neki.
„Semmit sem tettem másképp” – mondta Sebastiannak. „Etettem egy sebesült férfit, megvédtem az otthonomat, és nem voltam hajlandó eltűnni. Csak úgy döntöttek, hogy most már kényelmesebb csodálniuk engem.”
– Akkor nem az ő véleményükre fogjuk alapozni a boldogságunkat.
Sebastian egy végleges okirattal visszaadta neki a ház tulajdonjogát. Elena csak azután fogadta el, miután meggyőződött róla, hogy nem feltételes jutalomról van szó.
Hetekkel később hintó, szolgák és iratok nélkül érkezett meg.
„Amikor először ültem az asztalánál, hamis nevet adtam meg neki, mert féltem, hogy előbb ismeri fel a tulajdonost, mint a férfit. Ma nem Santa Lucía védőszentjeként jövök. Sebastiánként jövök, egy férfiként, aki szereti őt, és nem akar többé bujkálni.”
Elena gyengéden megérintette az arcán lévő sebhelyet.
– Ismertem azt az embert, mielőtt tudtam volna a nevét.
A kis falusi templomban házasodtak össze. Elena imakönyv helyett anyja herbáriumát vitte. Sebastian arcának sebhelyes oldalával a vendégek felé fordult.
Elena Santa Lucía egy részét menedékhellyé alakította át viharok során megsérült egyedülálló nők és családok számára. A híd melletti régi házat soha nem hagyták el. Mindketten visszatértek oda, amikor emlékezniük kellett arra, hogy kik is ők valójában, mielőtt a címek és a pletykák megpróbáltak volna dönteni helyettük.
Egy évvel később Sebastian Elenát ugyanannál a kandallónál ülve találta. A herbárium nyitva volt az asztalon, és egy kislány aludt a mellkasának dőlve.
– Túl fiatal még ahhoz, hogy megtanuljon olvasni – mondta.
– Még nem tud szavakat olvasni, de virágokkal már elkezdhet olvasni.
Sebastian megigazította a takarót a lánya köré. Elena a kezét az arcának zúzódásos oldalára helyezte, és a férfi nem hátrált meg.
Odakint elkezdett esni az eső.
A hang már nem egy összetört hintó vagy egy fájdalmas éjszaka hangjára emlékeztette őket, hanem arra a pillanatra, amikor két ember, akik hozzászoktak ahhoz, hogy sérüléseik alapján ítéljék meg őket, találkozott a sötétben, és először néztek egymásra anélkül, hogy levennék a tekintetüket.
