1. RÉSZ
Don Javier felesége az asztalra dobta az álláspályázatomat, és három munkás előtt kijelentette, hogy egy nőnek, aki alig fejezte be a középiskolát, semmi keresnivalója egy olyan házban, mint az övé.

–Itt képzett emberekre van szükségünk, nem olyanokra, akik szánalmat akarnak kiváltani.

Éreztem, hogy ég az arcom, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy könyörögni lásson.

Carolina Morales vagyok, huszonhat éves, és egy Moreliától kevesebb mint egy órányira fekvő közösségben élek. A házam kicsi, festetlen salakblokkokból épült, karámmal, csirkékkel és két tehénnel, amelyek évekig elegendőek voltak ahhoz, hogy eltartsanak engem és Doña Carment.

Mindig anyának hívtam, pedig gyerekkorom óta tudtam, hogy a nő, aki életet adott nekem, Isabel Morales volt. Doña Carmen szerint Isabel még nagyon kicsi koromban meghalt. Csak egy ezüst medál maradt tőle, amit soha nem vettem le.

Abban a hónapban az egyik tehenünk megbetegedett, a kukoricatermés gyenge volt, és a bolt már túl sok hitelt nyújtott nekünk. Ezért jöttem a Santa Esperanza-ranchra munkát keresni.

Lehajoltam, hogy felvegyem a jelentkezési lapomat.

– Mindenesetre köszönöm, asszonyom.

Aztán egy férfihang szólalt meg mögöttem.

– Ki mondta, hogy nincsenek munkahelyek?

Javier de la Vega sáros csizmával érkezett meg a karámokból. A régióban mindenki ismerte a De la Vega családot. Szarvasmarhákkal, avokádóültetvényekkel és egy csomagolóüzemmel rendelkeztek, amely több tucat családot foglalkoztatott.

A felesége, Victoria, összeszorította az ajkait.

– Gondoskodom a ház személyzetéről.

Javier rám nézett.

– Tudod, hogyan kell az állatokkal dolgozni?

– Gyerekkorom óta.

– Sajtot készíteni?

-Is.

– És nyilvántartást vezet?

– Ha egyszerűek, akkor igen. Lassan olvasok, de a számokat jól értem.

Valami megváltozott az arckifejezésében, amikor kimondtam a vezetéknevemet.

—Morales?

-Igenis uram.

-Honnan?

Elmagyaráztam neki, hol lakom. Néhány másodpercig mozdulatlan maradt.

Viktória észrevette.

—Javier.

Reagálta.

– Holnap kezdesz. Eusebio majd meglátja, hol van rád a legnagyobb szükség.

Victoria úgy nézett rám, mintha épp most poroltam volna le a nappaliját.

Amikor hazaértem, Doña Carment találtam, amint babot tisztít.

– Kaptam egy állást Santa Esperanzában.

A mellette lévő csésze a földre esett.

– A De la Vega családdal?

-Igen.

Az arca elvesztette a színét.

– Carolina, keress egy másik helyet.

-Mert?

– Mert nem szeretem azokat az embereket.

Ez furcsának tűnt számomra. Doña Carmen még a benzinárusban is bizalmatlan volt, de még soha nem láttam, hogy félne egy vezetéknévtől.

Lefekvés előtt megigazította a blúzom gallérját, és elrejtette a medálomat az anyag alá.

– Ne mutasd ki.

-Mert?

– Mert ez az egyetlen dolog, amit Isabel rád hagyott. Ne hagyd, hogy elveszjen.

Nem hittem neki. De másnap eltereltem a kérdést.

Santa Esperanzában hamarosan rájöttem, hogy Victoria nem bocsátotta meg nekem, hogy a férje ellentmondott a döntésének. Elküldött takarítani a házat, aztán a konyhába, majd a karámokba. Ha befejeztem valamit, mindig talált egy újabb okot, hogy megismételje.

Egyik délután elém tett egy lapot, amelyen állatorvosi élelmiszerkódok és gyógyszerek nevei voltak.

—Leela.

Négy másik alkalmazott is volt a közelben.

Lassan olvastam az első pár sort. Két szakkifejezésbe botlottam.

Viktória elmosolyodott.

– Ezt képzeltem el.

Mély lélegzetet vettem.

– Ha tudni akarod, hogy tudok-e olvasni, igen, tudok. Ha tudni akarod, hogy ismerek-e olyan állatorvosi neveket, amelyeket még soha nem láttam, nem.

A többiek csendben maradtak.

Viktória közeledett.

– Vigyázz, hogyan válaszolsz nekem.

– És ahogy kérdéseket teszel fel nekem.

Délután azt hittem, kirúgnak.

Nem tette.

A házon kívül más volt a helyzet. Eusebio, az istállókért felelős személy, felfedezte, hogy gyorsan észreveszem, ha egy tehén kevesebbet eszik. Mateo Salgado, egy harmincegy éves metsző, elkezdte rám bízni a takarmányozási nyilvántartások vezetését, mert szerinte olyan hibákat találtam, amelyeket a többiek figyelmen kívül hagytak.

És ott volt Trueno, egy hatalmas gesztenyebarna ló, amely szinte senkit sem engedett a közelébe.

Lehajtotta a fejét, amikor velem volt.

„Egyre nagyobb bizalmat szavaz neked” – mondta Mateo egy reggel.

– Mert én nem kiabálok vele.

– Nem mindenkivel működik így.

– Az emberekkel sem.

Mateo elmosolyodott.

Javier időről időre beszélgetni kezdett velem. Soha nem fontos dolgokról. Kérdezett az állatállományról, a házamról, Doña Carmenről.

Egy nap megkérdezte:

– Az édesanyád mindig is ott lakott?

– Igen, Doña Carmen.

– Doña Carmen?

–Ő nevelt fel. Az igazi anyámat Isabelnek hívták.

Javier abbahagyta a toll mozgatását.

– Isabel Morales?

Figyelmesen néztem rá.

– Igen. Ismerted őt?

Túl sokáig tartott, mire válaszolt.

– Sok évvel ezelőtt találkoztam egy Isabellel.

Azon az estén megkérdeztem Doña Carment.

– Ismerte Don Javier az anyámat?

A kanál megállt a levegőben.

– Kisvárosokban mindenki ismeri egymást.

– Erre nem válaszolt.

– Carolina, ne keresd a bajt ott, ahol nincs.

Most először gyanítottam, hogy anyám történetének rejtett részei vannak.

Két héttel később visszatértem Mateóval egy legelőről. Meleg volt, és kivettem a medált az ingem alól, mert a lánc hozzám dörzsölődött.

Javier a folyosón volt.

Amikor meglátott, lejött a lépcsőn.

– Carolina… láthatom ezt?

Ösztönösen összezártam a kezem.

– Az anyámé volt.

– Csak látni akarom.

Én magam nyitottam ki a medált.

Javier a szélénél fogva kapta el.