Belül két kopott betű volt: JV

Remegni kezdett a keze.

Viktória előbukkant az ablak mögül.

„Mi a baj?” – kérdeztem.

Javier felnézett rám.

– Ki mondta neked, hogy ez a medál Isabelhez tartozik?

– Doña Carmen.

– És pontosan hány éves is vagy?

– Huszonhat.

— Mikor születtél?

– 2000. november 11.

Javiernek egy oszlopnak kellett támaszkodnia.

Kivettem a kezéből a medált.

– Javier úr, mi folyik itt?

Úgy nézett rám, mintha hirtelen már nem alkalmazottként tekintene rám.

–Én csináltattam azt a medált, Carolina. Még a születésed előtt adtam Isabelnek.

2. RÉSZ
Nem izgalmat éreztem. Félelmet éreztem.

Betettem a medált a blúzomba.

– Akkor mondd el, milyen kapcsolatod volt az anyámmal?

Javier a ház felé nézett, ahol Victoria már eltűnt az ablakból.

– Mielőtt megszólalnék, meg kell bizonyosodnom valamiről.

– Nem. Évek óta mindenki azt mondja, hogy várjak, ne kérdezősködjek, ne nézzek körül. Tudsz valamit. Az anyám tud valamit. A feleséged tud valamit. Az egyetlen, aki semmit sem tud, az én vagyok.

Az arca megváltozott.

-Igazad van.

Csak a legszükségesebbeket mondta el. Huszonhét évvel korábban ismerkedett meg Isabel Moralesszel. Szerelmesek voltak. Az édesanyja, Mercedes de la Vega, tiltakozott, mert Isabel egy varrónő lánya volt. Javier több hónapra Guadalajarába utazott apja betegsége miatt, és amikor visszatért, zárva találta a házat. Kapott egy levelet, amelyben Isabel véget vetett a kapcsolatnak. Később írt neki, de soha nem kapott választ.

– És ezt huszonhat éven át hitted?

-Igen.

– Nem tudok abból megélni, amiben hittél.

Elővettem a telefonomat.

– Meg fogom kérdezni Doña Carment.

Nem sikerült elhagynom a tanyát.

Victoria a mosókonyha mellett ért utamra.

– A mai naptól kezdve már nem dolgozol itt.

-Mert?

– Mert én döntöm el, hogy ki léphet be a házamba.

– Nem. Van egy másik ok is.

A tekintete megkeményedett.

– Fogadd el a fizetségedet, és távozz.

Nem fogadtam el a felajánlott borítékot.

– Először is, magyarázd el, miért lettél ideges, amikor a férjed meglátta a medálomat.

Viktória alig egy másodpercig hallgatott.

Ez elég volt.

Dühösen mentem haza.

Doña Carmen tortillákat készített.

Letettem az asztalra a születési anyakönyvi kivonatomat, amit útközben töltöttem le a telefonomról. Korábban már használtam papírmunkára, de ezt a sort még soha nem néztem meg ilyen alaposan.

Anya: Isabel Morales García.

Apa: nincs feljegyzés.

– Az igazságot akarom.

– Tudod, ki volt Izabella.

– Tudok egy nevet. Nem ismerek egy életet.

Kinyitottam a fiókot, ahol a régi számlákat tartottuk. Doña Carmen évekig kapott kisebb összegeket, amelyeket sajteladásoknak tulajdonított. Azon a reggelen találtam egyet, miközben a villanyszámlát kerestem.

A feladó neve I. Morales volt.

– Egy halott nő nem küld pénzt Pátzcuaróból.

Doña Carmen leült.

— Hol találtad ezt?

– Tessék. És most szeretném tudni, miért.

Sírni kezdett.

Nem öleltem meg.

Izabella él?

Bólintott.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

— És ki maga?

– A nagymamád.

Kapaszkodnom kellett az asztalba.

Doña Carmen elmondta, hogy Isabel az egyetlen lánya. Javier távozása után teherbe esett. Mercedes de la Vega meglátogatta a házat, és pénzt ajánlott neki, hogy tűnjön el. Isabel visszautasította, de később kapott egy levelet, amelyet Javier írt, és amelyben az állt, hogy nem áldozza fel érte a családnevét.

Pátzcuaróba ment.

Hónapokkal később ideiglenesen Carmennel hagyott, amíg munkát keresett. Telt-múlt az idő. Elkezdtem a nagymamámat anyának szólítani, és mindkét nő félt, hogy tönkreteszem az egyetlen stabilitást, amit ismertem.

– És Javier?

– Soha nem tudta, hogy megszülettél.

– Ezt még nem tudjuk.

Doña Carmen felemelte a tekintetét.

– Megvannak nálam a levelei.

Kivett egy dobozt a szekrényből.

Voltak köztük 2000 és 2001 között keltezett borítékok. Némelyiket soha nem bontották fel. Másokon nyomok mutatták, hogy lehúzták és újra lezárták őket.

Mindent lefényképeztem.

– Nem fogok elhinni egy újabb történetet csak azért, mert most szebbnek hangzik.

Másnap elmentem a polgári anyakönyvi hivatalba, és hitelesített másolatot kértem a születési anyakönyvi kivonatomról. Aztán felhívtam Javiert.

– DNS-tesztet szeretnék.

Nem vitatkozott.

Egy akkreditált laboratóriumba mentünk Moreliában. Javier fizetett, de én kértem, hogy mindketten közvetlenül kapjuk meg az eredményeket.

Amíg vártunk, átnéztük a kártyákat.

Az egyikben Javier megkérdezte, miért tűnt el Isabel. Egy másikban azt mondta, hogy háromszor is kereste.

Volt egy boríték is, ami nem az eredeti dobozba való volt. Benne egy 2008-as, Mercedesnek címzett üzenetet találtam. Egy nő, aki korábban a családnál dolgozott, tájékoztatta, hogy „Isabel lánya” még mindig Carmennel él.

Mercedes ugyanebben az évben halt meg.

„Ki gyűjtötte össze anyád holmiját, amikor meghalt?” – kérdeztem.

Javier elsápadt.

—Viktória.

Eszembe jutott valami.

Azon az estén, amikor Isabel nevét említette először, Victoria pontosan tudta, hány év telt el.

– Már tudta.

Javier nem akarta bizonyíték nélkül vádolni.

Én sem.

Három nappal később megérkezett a laboreredmény: az apaság valószínűsége nagyobb, mint 99,99%.

Javier volt az apám.

De ez nem válaszolta meg azt a kérdést, ami a legjobban felkavarta a fejem.

Miért alázott meg Victoria az első naptól fogva?

Javier visszatért Santa Esperanzába. Megkértem, hogy ne szálljon szembe a feleségével, amíg át nem nézi a Mercedes házából begyűjtött dokumentumokat.