Hónapokig minden vasárnap láttuk egymást.
Egyetlen csodálatos ölelés sem tudott huszonhat évet helyrehozni. Voltak délutánok, amikor megértettük egymást. Máskor vitatkoztunk. Együtt bontottuk ki a születésnapi üdvözlőlapjainkat. Az egyiken azt írta, hogy valószínűleg már tudok biciklizni. Soha nem tanultam meg. Egy másikon azt képzelte, hogy szeretek énekelni. Borzasztóan énekelek.
Nevettünk.
Aztán sírtunk.
Valami hasonló történt Javierrel is.
Mindent, amit elvesztett, azonnal vissza akart szerezni. Határokat kellett szabnom.
– Nem kell nekem házat venned.
– Nem próbállak megvásárolni.
– Akkor hadd döntsem el én, hogy mire van szükségem.
Kijavították.
-Rendben van.
Az első dolog, amit kértem tőle, az az volt, hogy kölcsönként fizesse ki Doña Carmen adósságait, ne ajándékként. A második az volt, hogy segítsen nekem befejezni a középiskolát egy nyílt beiratkozási programon keresztül.
-Ennyi az egész?
-Egyelőre.
– Sokkal többre vagy jogosult.
– És meg kell tanulnod, hogy az apámnak lenni nem jelenti azt, hogy helyettem kell döntened.
Mosolygott.
– Ez pont úgy hangzik, mintha Isabel mondta volna.
– Hát, majd megszokja.
Javier és Victoria különélése hónapokig tartott. Ügyvédeik leltározták a vagyonukat, áttekintették az ingatlanokat és a számlákat. Victoria megkapta, ami a házasságuk alapján járt neki, és Moreliába költözött. Nem került börtönbe vagy nincstelenségbe.
A következmény más volt: elvesztette a házasságát, amelyet félelmében próbált megőrizni.
Mielőtt elment, megkért, hogy beszélhessen velem.
Csak a folyosón fogadtam el.
– Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem – mondta.
-Kiváló.
Meglepettnek tűnt.
–Évekig azt hittem, hogy a helyem védelme igazolja, amit teszek.
– És amikor találkozott velem, folytatta.
-Igen.
–Ezt értem a legnehezebben. Már nem csak egy név voltam egy dokumentumon. Minden nap látott.
Viktória sírt.
Nem vigasztaltattam.
De én sem sértegettem őt.
– Nem gyűlölöm. Csak nem akarom, hogy újra ő döntsön arról, melyik igazságot érdemlem meg tudni.
Azon a délutánon elment.
A Doña Carmennel való kapcsolatomat volt a legnehezebb helyrehozni, mert ő volt az a személy is, akit a legjobban szerettem.
Hetekig Carmennek hívtam.
Minden alkalommal, amikor ezt tette, kifejezéstelenné vált az arca.
Egyik este rajtakaptam, hogy pakolja el a ruháit.
– Úgy lesz?
– Azt hittem, hogy most, hogy van egy igazi apád és anyád…
– Ne fejezd be a mondatot.
Leültem vele szemben.
– Hazudtál nekem. Ez nem tűnik el csak azért, mert jól neveltek.
Bólintott, sírt.
– De huszonhat év nem tűnik el csak azért, mert hazudtam.
Megfogtam a kezeit.
–Még mindig az anyukám vagy. A nagymamám is. Eltart egy ideig, mire mindkét dolgot rendbe teszem a fejemben.
Doña Carmen megölelt.
Ez volt az első ölelés, amit adhattam neki, mióta mindent felfedeztem.
Hónapokkal később egy kis házba költöztünk Santa Esperanzán belül, nem a fő lakóhelyünkre. Ez volt az állapotom.
Dolgoztam tovább.
Befejeztem a középiskolát, majd hétvégenként mezőgazdasági menedzsmentet tanultam. Javier kezdett tanítani nekem az üzletet, de hamarosan rájött, hogy neki is van mit tanítanom.
A bérlistákat átnézve észrevettem, hogy több fejő, főző és takarító nő is kevesebb munkaórával volt besorolva, mint a férfiak.
– Ez téves.
Javier átnézte a lepedőket.
– Mindig is így csinálták.
– Ez a kifejezés már így is elég problémát okozott ebben a családban.
A következő fizetési időszakot korrigáltuk.
Javasoltam továbbá az esti tagozatot azoknak az alkalmazottaknak, akik nem végezték el az általános vagy középiskolát.
Az első szabály, amit az osztályteremben felállítottam, egyszerű volt:
„Senkit sem fognak itt megalázni azért, mert későn tanul.”
Mateo továbbra is pontosan ugyanúgy bánt velem.
Ez tetszett a legjobban.
Egyik délután egy kerítést javított, és rajtakaptam.
– Most, hogy tudod, hogy Javier de la Vega lánya vagyok, másképp látsz engem?
-Igen.
Ideges lettem.
-Igen?
– Régen makacsnak tartottam. Most már tudom, hogy elviselhetetlen vagy.
Odadobtam neki a kesztyűt.
Súlyos.
Aztán komoly lett.
– Kedveltelek, amikor gyalog jártál ide, mert nem volt pénzed benzinre, Carolina. A vezetéknév későn jött.
A következő évben összeházasodtunk, nagy ünnepség nélkül, a karámok mellett. Trueno már öreg volt, de azért átjött, amikor meglátott érkezésemet.
Izabella elment.
Javier is.
Hónapokig alig váltottak néhány rövid szót. Soha nem próbáltam őket visszakényszeríteni.
Az a történet az övék volt.
Végül Javier a segítségem nélkül ment el a pátzcuarói ranchra, hogy beszéljen vele.
Nem tértek vissza átalakulva azzá a fiatalemberré, akik egykor voltak.
Az lehetetlen lett volna.
Először havonta egyszer kávéztak. Aztán a látogatások gyakoribbak lettek. Két évvel később úgy döntöttek, hogy részmunkaidőben együtt élnek Pátzcuaro és Santa Esperanza között.
Nem tettek ígéretet az idő bepótlására.
Egyszerűen abbahagyták a maradék pazarlását.
Azon a napon, amikor befejeztem a tanulmányaimat, Doña Carmen az első sorban ült. Isabel az egyik oldalon, Javier a másikon. Mateo a karjában tartotta a kisfiunkat.
Arra a fiatal nőre gondoltam, aki évekkel korábban lassan elolvasott egy listát, miközben Victoria megpróbálta zavarba hozni.
Nem szégyelltem, hogy későn tanultam.
Szégyelltem magam, hogy ilyen sokáig hagytam, hogy mások elhitessék velem, ami miatt csökkent az értékem.
Évekkel később egy fiatal nő érkezett Santa Esperanzába munkát keresve. Körülbelül húszévesnek tűnt. Koszos tornacipőt viselt, és egy mappát szorongatott a mellkasához.
– Azt mondták, hogy emberekre van szükségük.
