Azt mondják, az a sebhelyes cowboy nem tudja, hogyan kell szeretni senkit… Amíg egy tanára nem fordul hozzá védelemért.
Amikor valaki elkezdte feltörni a konyhaajtót, Valeria rájött, hogy a város legrettegettebb embere az egyetlen, akitől segítséget kérhet.
Lekapcsolta a lámpát, felkapta az esőkabátját, és kimenekült a bejárati ajtón. Az eső csapkodott San Jacinto del Mezquital, egy dél-durangói település üres utcáira. Senki sem nyitott ablakot, amikor sikoltott.
Három kilométert gyalogolt fügekaktusz kaktuszok és kövek között, bokáig érő sárban, mígnem talált egy kerítést.
A túloldalról egy férfi bukkant fel egy lámpással. Karjain hegek voltak, arcának bal oldalán pedig a bőr a halántékától az állkapcsáig feszült volt.
Valeria a drótokba kapaszkodott.
– Kérlek, ne engedj, hogy egyedül menjek vissza.
Tomás Aguilar felemelte a lámpást. Tizenöt éve nem járt senki a farmján védelmet keresve.
Az emberek átkeltek az úton, hogy elkerüljék.
És az a nő remegett előtte, de nem az arca miatt.
Valeria 5 héttel korábban, 31 évesen érkezett, egy bőrönddel és könyvekkel, hogy elindítson egy esti írás-olvasás csoportot.
A boltban Doña Carmen rámutatott a lovasra, aki gesztenyebarna lovon kelt át a téren.
– Az a férfi nem tud szeretni. A tűz velejéig megégette.
A beszélgetések elhaltak, amikor Tomás elsétált mellettük. Még a pult alatt fekvő kutya is felemelte a fejét.
Aztán Doña Mercedes megbotlott a templom melletti lejtőn. Térdre esett, és a kosarában lévő narancsok a kövek közé gurultak.
Tomás azonnal leszállt a lováról. Felajánlotta neki a támogatását, megnedvesítette zsebkendőjét a kulacsból vett vízzel, és gyengéden megtörölte felhorzsolt térdét olyan gyengédséggel, amelyet Valeria soha nem fog elfelejteni.
– Nyugi, asszonyom. A kő jobban megijedt, mint ön.
Mercedes kuncogott. A lánya, Patricia odaszaladt, kirántotta a kezét a cowboy kezéből, és köszönés nélkül elvitte az anyját.
Tomás felkapta az utolsó narancsokat, és egyedül maradt a kosár mellett.
Valeria eleget látott ahhoz, hogy ne bízzon a boltos megjegyzésében.
Még nem tudta, hogy ez a jelenet végül a férfi küszöbéhez vezeti majd a viharban.
Tomás tejeladásból és egy kis csorda gondozásából élt. Négykor kelt, kávét melegített, és pirkadat előtt megnézte az állatokat.
Alkonyatkor felmászott egy sziklás kiemelkedésre, és hosszú dalt hallatott, hogy összegyűjtse a teheneket. Felismerték a hangját, és közelebb jöttek.
A szomszédok Szellemnek hívták.
Mellényzsebében egy behorpadt, megfeketedett bronz tehénkolompot tartott. Estrellához tartozott, ahhoz a tehenéhez, amelyik a tűzvész előtt vezette a csordát a Los Encinos-i farmon.
Tomás követte a füstön keresztül érkező hangot, hogy kinyissa a karámokat.
Megmentette az állatokat.
Ezután hónapokat töltött kórházban, és éveket töltött azzal a hírrel, hogy ő okozta a tüzet.
Soha nem védekezett.
Valeria sem érkezett meg sérülések nélkül a faluba.
Édesanyja elhagyta őt, amikor még gyerek volt. Nagymamája, Jacinta nevelte fel, aki mások ruháit mosta egy durangói kolóniában, és a saját ujjlenyomatával írta alá a nevét.
Valeria 80 éves korában tanította meg leírni a nevét.
Az idős asszony sírt a jegyzetfüzet előtt.
– Most már megtudhatod, ki vagyok, anélkül, hogy bepiszkolnád az ujjad.
Miatta választotta Valeria a felnőttek tanítását. Nagymamája meghalt, mielőtt megkapta volna ezt az állást, de a fényképe a könyvek között vándorolt.
Az iskolában 12 pad volt 19 diák számára, beázott a tető és egy repedt a tábla. Az órák 18:30-kor kezdődtek, amikor véget értek a szabadtéri napok.
Voltak köztük asszonyok, akik gyermekeik üzeneteit akarták felolvasni, gazdák, akik belefáradtak abba, hogy keresztet húzzanak a dokumentumokra, és idős emberek, akik több kilométert gyalogoltak lámpásokkal a kezükben.
Don Benigno segítség kérése nélkül akarta olvasni a Bibliát. Doña Mercedes pedig írni szeretett volna egy Monterreyben élő unokájának.
Valeria zabpelyhet, tejet és fahéjat vett, amikor a programban szereplő élelmiszerek nem voltak elegendőek.
Az első héten megjelent Esteban Robles, Los Encinos és az általa bérelt ház tulajdonosa.
Sajtokat, édességeket és egy üveg szeszesitalt vitt.
– Itt bármit el lehet intézni velem, tanár úr.
Valeria megosztotta az ételt a diákokkal, és visszaadta az üveget.
Később visszautasította a vacsorát a ranchon és a ruhát, amit a férfi rendelt.
– Köszönöm, de nem akarom, hogy összekeverd a munkámat valami mással.
Esteban örömtelenül mosolygott.
Három nappal később egy fenyegetés jelent meg az ajtaja alatt.
Aztán az étel már nem érkezett. Egy tisztviselő elosztási problémákat említett. Valeria felírta a nevét és a dátumot.
Több irat érkezett, lovasok követték, és kopogtak az ablakon.
A helyi rendőrtiszt közönyösen hallgatta a panaszát.
– Csak vicc. Ne szerezz ellenségeket a semmiért.
Azon az esős éjszakán, amikor megpróbálták kinyitni a konyhaajtót, Valeriának eszébe jutottak az égett kezek, amelyekkel Mercedes térdét törölgette.
A tanya kapujában mindent elmesélt Tomásnak.
Közbeszólás nélkül hallgatott.
„Nem azért jöttem, hogy pénzt kérjek tőled. Gyere velem iskolába. Senki sem akar Estebannal szórakozni.”
Tamás a kialudt lámpájára nézett.
– És miért bízol bennem?
– Mert láttam, hogyan bánt Doña Mercedesszel, amikor senki sem figyelte.
Lenézett.
Odament a fészerhez, felnyergelte a lovat, és egy száraz kabáttal tért vissza.
– Először is, vidd ki ebből az esőből.
Felajánlotta neki a kabátját, és segített neki bemászni mögé.
