– Akkor mit vigyek?

– Van instant kávé.

Két nappal később frissen lenyírt hajjal jött haza a munkából.

– Majdnem nyolcszáz peso – tiltakozott. – Most minden olyan drága.

Marianna elmosolyodott.

– A barátnőm, aki a hajam vágja, sokkal kevesebbet kér, mert segítek neki a vállalkozása tervezésében. Soha nem kérdezted meg, hogyan sikerült ilyen keveset költenem.

Egy szelet sütemény volt az asztalon.

Raúl rámutatott.

-És így?

– Megvettem.

– Milyen pénzből?

– Az enyémmel.

– Á! Szóval van valami az ízlésednek megfelelő.

Mariana kinyitott egy fiókot, és kivette belőle a nyugtákat.

—Itt van minden peso, amit a közös kiadásokból elköltöttem. Nézd meg őket.

Raúl megcsinálta.

Egyetlen hibát sem talált.

Egy héttel később valami még ennél is leleplezőbb dolog történt.

Mariana éppen a szupermarketben fizetett, amikor a közös költségekre szánt kártyát elutasították.

Személyi kártyájával kellett fizetnie a vásárlásért.

Amikor hazaért, szembeszállt Raúllal.

– Használtad a kártyát?

Került ránézni.

– Talán véletlenül fizettem valamit.

-Milyen dolgot?

– Nem tudom. Benzin… kaja… tudod. Minden kártya ugyanúgy néz ki.

Marianna nem szólt semmit.

De pontosan tudta, mi történt.

Raúlnak elfogyott a pénze.

A következő napokban elkezdett korán hazaérni. Hirtelen abbahagyta a saláták fintorogását. Már nem javasolta az éttermi étkezést. Még a maradékot is elrakta, hogy elvigye a munkahelyére.

Amikor fizetéselőleget kapott, visszanyerte arroganciáját.

– Most már megtanultam. Tökéletesen fogom kezelni ezt a hónapot.

Két nappal később kifizette a benzint, az autószervizt, a lánya korábbi kapcsolatából származó tartásdíját, és a lány születésnapi ajándékának egy részét.

A pénz ismét eltűnt.

Egyik este Mariana meghallotta a hangját a folyosóról.

– Oscar, kölcsönadnál nekem háromezer pesót? Két hét múlva visszafizetem…

Marianna megállt.

A kísérlet egyik szabálya az volt, hogy ne kérjünk kölcsön.

Raúl még jobban lehalkította a hangját.

–Valami történik Marianával… Majd később elmesélem.

Egyetlen hang nélkül tért vissza a szobába.

Húsz perccel később megjelent előtte.

– Mari… Kölcsön kell adnod nekem egy kis pénzt.

Mariana lassan becsukta a könyvet, amit olvasott.

– Szóval elfogadod, hogy vesztettél?

– Nem. Csak rendkívüli kiadásaim voltak.

– És mi a helyzet a kölcsönnel, amit az előbb Oscartól kértél?

Raúl elsápadt.

— Hallottad?

– Eleget hallottam már.

Néma maradt.

Mariana azt gondolta, hogy végre beismeri az igazságot.

De Raúl összeszorította az állkapcsát.

– Ez semmit sem bizonyít. Valószínűleg pénzt rejtegetsz.

Ettől Marianának abbahagyta a mosolygást.

– Úgy gondolod?

– Az nem lehet, hogy neked, aki kevesebbet keresel, van pénzed ruhákra, manikűrre és szórakozni, míg nekem nincs.

Marianna felállt.

– Akkor holnap mindent át fogunk nézni.

–Mi minden?

– A te költségeid, az enyémek és az elmúlt év költségei.

Raul idegesen felnevetett.

-Szóval így?

Mariana kinyitott egy mappát, amit hetek óta készített, és letette az asztalra.

– Mert találtam valamit, miközben a könyvelést intéztem.

Raúl a mappára nézett.

Az arckifejezése megváltozott.

És amikor felismerte az első nyugtát, egy pillanatra elállt a lélegzete.

Amit Mariana megmutatni készült neki, nemcsak azt fogja eldönteni, hogy ki veszítette a kísérletet.

Ez azt is megmutatta volna, hogy ki vezette valójában azt a házat évek óta.

3. RÉSZ

Raul lassan leült az asztalhoz.

-Mi az?

– Valóság – felelte Mariana.

Kinyitotta a mappát.

Nem voltak titkos dokumentumok vagy rejtett tranzakciók. Egyszerűen bankszámlakivonatok, szupermarketi számlák, közüzemi számlák és jegyzetek voltak, amelyeket Mariana hónapokig megőrizett, mivel ő kezelte a háztartás pénzügyeinek szinte teljes egészét.

– Íme a kiadásaink az elmúlt tizenkét hónapban.

Raúl megpróbált viccelni.

– Ön most könyvelő?

– Nem. Csak elegem van abból, hogy azt mondod, neked köszönhetően élek.

Elővett egy papírlapot.

– Többet keresel, mint én. Soha nem tagadtam. De sokkal többet is költesz.

Elkezdte sorolni őket.

Raúl egy olyan teherautót fizetett, ami drágább volt, mint amennyire szüksége volt. Minden héten benzinre költött, mert jobban szeretett autózni, még azokat a távolságokat is, amelyeket gyalog is meg tudott tenni. Hetente többször is evett a munkatársaival. Kávézókban vett kávét. Prémium borbélyszolgáltatásokért fizetett. Voltak előfizetései, amelyeket alig használt, és gyakran vásárolt ételt vagy sört, mert szeretett nagylelkűnek tűnni Mauricio és barátai előtt.

Ráadásul ott volt a lánya nyugdíja, egy teljesen jogos kiadás, amit Mariana soha nem kérdőjelezett meg.

– Az nem számít – mondta Raúl. – A lányom az én felelősségem.

– Természetesen személyes kiadásnak számít, de nem azt mondom, hogy ez rossz. Azt mondom, hogy létezik. Azt állítottad, hogy a háztartáshoz való hozzájárulás után is sok pénzed maradt, mert jobban tudtál gazdálkodni vele. Ez nem volt igaz.

Mariana egy másik oszlopra mutatott.

– Most pedig nézzük a kiadásaimat.

Raúl némán olvasott.

Mariana heti négyszer vitt magával ebédet a munkahelyére. Gyümölcsöt és zöldséget vett a piacon. Elcserélt néhány szolgáltatást a barátaival. Ruhaleárazásokra várt. Olcsóbb volt a mobiltelefon-előfizetése. Nem volt autóhitele, mert még mindig használta azt a kompakt autót, amelynek a törlesztőrészleteit még a házasságkötés előtt kifizette.

De ez még nem minden volt.

„Látod ezt a részt?” – kérdezte.

Raúl összevonta a szemöldökét.

-Karbantartás.

-Pontosan.

Az elmúlt évben Mariana saját zsebéből fizette a kisebb lakásfelújításokat, az új hűtőszekrény egy részét, tisztítószereket, gyógyszereket, családi ajándékokat, konyhai eszközöket és tucatnyi olyan háztartási beszerzést, amelyekre soha nem hivatkozott.