„Bármit megtennék; csak adjatok nekem családot” – könyörgött a magányos fiatalasszony az özvegy gazdának.

– Nem eszem sokat, uram. Aludhatok a pajtában. Azt csinálhatok, amit akarok. Csak legyen családom.

Mateo a szalmán térdelő fiatal nőre nézett, és szégyellte magát, hogy ott kell állnia, miközben az egész életét felajánlja neki, mintha csak ez lenne az egyetlen dolog, amiért fizetni tud.

Fakósárga ruhát, kopott szandált és a térdénél egy kockás anyagcsomót viselt. Körülbelül 22 éves lehetett. A férfi 24 éves volt, 10 hónapja özvegyember, és aznap reggel 9 tehenet fejt meg, atolét készített az unokaöccseinek, és elveszített egy borjút a töltés sarában.

Nem tudtam, hogyan oldjam meg egy újabb fájdalmat.

Közelebb húzott egy fiókot, és leült elé.

– Nem fogadok el bármit.

A lány lehajtotta a fejét.

– Én is tudom, hogyan kell a földeken dolgozni.

– Nem azt mondom, hogy haszontalan vagy. Azt mondom, senki ne használja ki azt a tényt, hogy szükséged van egy helyre, ahol lakhatsz.

Zavartan felnézett.

Fabiolának hívták. Lesétált az autópályáról, miután valaki a városban szólt neki, hogy segítségre van szükségük az El Mezquite farmon.

Mateo kezet nyújtott neki. Ezúttal a lány elfogadta.

–Először eszünk. Aztán a munkáról beszélünk. Nem ígérhetek ma családot.

– Szóval, mit tudsz adni nekem?

– Fizetést, szobát és időt, hogy eldönthesd, akarsz-e itt lenni.

A tanya Lagos de Moreno közelében volt. Fabiola egy nagy házat képzelt el, egy parancsokat osztogató nőt és szépen fésült gyerekeket. Ehelyett tányérhalmokat, székekre terített száraz ruhákat és egy kislányt talált, aki az odaégett rizst próbálta megmenteni.

Alma 9 éves volt. A 6 éves bátyja, Iker egy zsinórral rögzített fa kocsit húzott. Egy Canelo nevű keverék kutya aludt az ajtó mellett, de felhúzta a fülét, amikor Fabiola belépett.

– A szüleim meghaltak – mondta Alma anélkül, hogy ránézett volna. – Aztán meghalt Lucia nagynéném. Most a nagybátyámnál élünk.

A hangja idősebbnek tűnt, mint az arca.

Mateo húga és férje 18 hónappal korábban balesetben haltak meg. Mateo és Lucía befogadták a gyerekeket. Aztán egy fertőzés vitte el Lucíát, miután 9 napot töltött a kórházban.

Mateo továbbra is ugyanolyan márkájú szappant vett, mint a lány. Továbbra sem tudta kinyitni a fiókját.

Evés után odahívta Don Aureliot, a 66 éves munkást, aki már Mateo születése előtt ismerte azokat a földeket. Mindhárman leültek a tornác alá.

Mateo papírt és ceruzát vett elő.

– Írjuk le, amiben egyetértünk.

Fabiola idegesen igazgatta a kezét.

–Nem kell neki. Nem fogom cserbenhagyni.

—A szerep az is, hogy ne okozzak csalódást.

Felsorolták a feladatokat: házimunka, főzés, mosás és segítségnyújtás a sajtüzemben. A gyerekek nevelése nem volt benne; az az ő felelőssége volt.

Havi fizetésben állapodtak meg, amelyet az ötödikén fizetnek ki, vasárnapi és hétköznapi pihenővel. A hátsó szobának lesz ajtaja és zára. Fabiola megtartja a kulcsot. Ő fog mindenkivel együtt enni az asztalnál.

Abban is megegyeztek, hogyan szüntessék meg a munkaviszonyt: a nő 8 napos felmondási időt ad, ha távozni akar; Mateo 30 napos felmondási időt ad, és kifizeti a fennálló tartozást, ha meg kell szabadulnia az állásától.

Don Aurelio lassan olvasott fel mindent. Fabiola nehezen olvasott, és megkérte, hogy ismételje meg az utolsó részt.

– Miért írtad, hogy „amikor elmegyek”?

– Így nem kell arra várnod, hogy hirtelen elmondják.

Aláírta. A ruhája közé tette a másolatát.

Egy apácák által vezetett gyermekotthonban nőtt fel. Három hónapos korában hagyták ott. 17 évesen kezdett dolgozni olyan otthonokban, amelyeket egy ismerőse ajánlott a menhelyről.

Először azzal vádolták, hogy ellopott egy gyűrűt. Később megtudta, hogy az egy fiókban bukkant fel, de senki sem kereste. Másodszorra a nő úgy döntött, hogy a férje túl sokat bámulja. Harmadszorra pedig azt hitte, hogy megtalálta a vonzalmat: gyakorlatilag a családját hívták.

Amikor a fővárosba költöztek, adtak neki egy borítékot pénzzel, és sok szerencsét kívántak neki.

Attól kezdve minden ágy alatt egy becsomagolt táskát tartott. Összehajtogatott ruhákat, dokumentumokat, egy fésűt. Mindent, amire szüksége volt, hogy ne kelljen senkit megvárakoztatnia.

El Mezquitében fél négykor kelt. Még tiszta ruhákat is kimosott. Amikor végzett a sajátjával, házimunkát talált ki, és a tűzhely mellett állva evett.

Mateo már nem kérte, hogy üljön le. Minden étkezésnél egyszerűen kihúzott neki egy széket.

Két hétig tartott elfoglalni.

Iker volt az, aki kérdezés nélkül letett egy tányért a szék elé. Aztán odahúzta a játékkocsiját Fabiola lábához, és elmagyarázta, hogy az apja készítette. A lány gondosan tartotta, és megfoltozta a foszladozó zsinórt. A fiú másnap egy kilazult kerékkel tért vissza, meggyőződve arról, hogy ezt is meg tudja javítani.

Alma távolról figyelte. Még nem akarta nevén szólítani. Egyik este azonban megkérdezte, tudja-e, hogyan kell megfoltozni egy ruhát, amit az anyja varrt. Fabiola beleegyezett, de hagyta, hogy a lány válassza ki a fonalat, és mellette maradjon.

Egy nap Iker eltört egy bögrét, és Fabiola előbb kért bocsánatot, mint a fiú. Don Aurelio rémülten nézte, ahogy Iker összeszedi a darabokat.

„Az a lány azt hiszi, hogy mindenért fizetnie kell, még a levegőért is, amit belélegzik” – mondta Mateónak a sajtboltban. „Ha abbahagyja, azt hiszi, hogy nem érdemli meg, hogy tovább maradjon.”